32. rész

(a kép forrása: weheartit)

Egy pár percig csönd volt, majd megszólaltam.-Bea?

-Igen?

-Nagyon félek.-mondtam halkan és ismét könnyek gyűltek a szemembe.

-Nem lesz semmi baj, hidd el. Hope jó kezekben van, csak Allen mindent túlreagál. Nem kell félni, az orvosok tudják, hogy mit csinálnak.

-De olyan rossz volt, amikor az a nő felhívott és mondta, hogy mi történt.

-Miért nem keltettél fel minket?

-Nem tudom...hirtelen bepánikoltam, nem tudtam, hogy mit tegyek, csak hívtam egy taxit és elmentem olyan gyorsan, amennyire csak tudtam.

-Nyugodj meg Luke, minden rendben lesz.-mondta mosolyogva és megsimogatta a karomat. Pár perccel később csörögni kezdett a telefonom. Őrült módjára kaptam a kezembe és ugyanúgy őrült módjára vettem fel.

-Igen, tessék?

-Jó napot, Luke Hemmings-szel szeretnék beszélni.

-Én vagyok az.-vágtam rá gyorsan.

-Dr. Davidson vagyok, azért hívtam, hogy tudassam önnel, hogy Hope felébredt.

-Rendben, köszönöm, azonnal indulok.-mondtam mosolyogva.

***

Szélsebesen mentünk Bea-val a kórház folyosóján, már majdnem Hope ajtója előtt voltunk, amikor Allen szólt utánunk. Mindketten hátrafordultunk, Allen pedig integetett mögöttünk.

-Menj, majd megyek utánad.-Bea megsimogatta a kezemet én pedig bólintottam egyet és tovább mentem. Már a kocsiban kisírtam magam, de megint rám jött...de nem lehet. Most nem! Most erősnek kell lennem!

Akkor most nyiss be az ajtón. Na. Gyerünk már Luke! Ne félj ennyire. Ébren van már. A francokat ver így a szívem, mindjárt kiugrik.-gondoltam magamban.-Vajon emlékszik rám?-állítottam meg magam.-És ha nem? Gyerünk már, nyomd le azt a kilincset.-dühöngtem magamban.-Jó...-sóhajtottam.-Akkor most elszámolok háromig. Egy...kettő...kettő és negyed...kettő és fél...kettő és...GYERÜNK MÁR!

Ezzel a mozdulattal benyitottam a szobába. Hope felém fordította a fejét és mosolygott. Visszamosolyogtam rá, de egy szót sem szóltam, csak lassan felé sétáltam.

Miért lassulok így be? Olyan vagyok, mint egy filmben.-gondoltam nevetve.-Tiszta gáz, amit csinálok.
-Szia Luke.-mosolygott szélesen.
-Szia.-nekem is mosolyognom kellett, annak ellenére, hogy semmi kedvem sem volt hozzá, de valami még is arra késztetett, hogy a szám széleit nagyra nyissam.-H-hogy vagy?-kérdeztem halkan és leültem a székre, ami az ágy mellett van.
-Nem tudom.-válaszolta halkan.Nem nagyon érzek semmit.
-Hívjak egy orvost?
-Nem kell, de azért köszi.
-Aggódtam érted.-szólaltam meg pár másodperc csend után.
-Calum hogy van?
-Ő jól van. Ő is megsérült, de jól van. Leszámítva, hogy szörnyű emlékei vannak...
-És a másik autó vezetője?-kérdezte halkan. Én csak vállat vontam. Megfogtam a kezét, ő pedig becsukta a szemét.
-Amúgy emlékszel a balesetre?
-Hááát...-válaszolta pár másodperc után.-Valamire emlékszek. Igazából csak a rossz érzésből maradt meg több. Fájdalmas érintések, sikolyok, sírás, kiabálás és, hogy a mentősök kérdezgettek, de hogy miket...azt inkább ne kérdezd mert már nem tudom.-próbált mozogni, de láttam rajta a fájdalmat.
-Hívok egy orvost.-felálltam és megpusziltam a homlokát.-Sietek vissza.
Kimentem az ajtón, és felsiettem egy emelettel feljebb. Megkerestem Dr. Davidson szobáját és bekopogtam rajta. De senki nem volt ott, hiába próbáltam kinyitni az ajtót, zárva volt.
-Pazar.-gondoltam magamban.-Most hogy fogok keresni egy orvost, aki tud segíteni?

***másnap reggel***

-Luke...Luke...Luke...-arra keltem fel, hogy valaki ébreszget. Dünnyögtem egyet és lassan felnéztem. Az ablakon átszűrődött a fény és alig láttam valamit.

-Hope?-kérdeztem halkan, rekedtes hangon.-Baj van?

-Nem, nincsen. Csak haza kellene menned, mert itt nem tudsz aludni.

-Most miért mondod? Nem jól aludtam?

-Hát, amint elnéztelek, nem.-mosolygott.

-Tökéletesen aludtam.

-Luke, haza kellene menned, tényleg.-mondta komolyan. Én csak megáztam a fejemet.-Jól vagyok, nincsen semmi bajom.

-Két nappal is hasonlót mondtál. Meg azt, hogy majd jössz éjszaka és befekszel mellém az ágyba. És én akkor is egyedül hagytalak. Na és mi lett belőle...?-nyeltem egyet.-Képtelen vagyok itt hagyni téged megint.

-Luke, most menj haza. Ha nem indulsz el, akkor hívom Bea-t.

-Nagy fenyegetés.-mosolyogtam. Nyitotta volna szólásra a száját, de megelőztem őt.-Rendben, hazamegyek.-nyújtóztam egyet. Ránéztem Hope-ra és hirtelen az villant be, hogy megígértem neki. Megígértem neki, hogy mindig teljesítem azt, amit akar, amit kér. Szóval, ha most azt kéri, hogy menjek haza, akkor hazamegyek.

-De tudod, hogy azt szeretném, hogy pihenj, ugye?

-Gondoltam, hogy nem azért küldesz el, mert nem akarsz látni-nevettem.

Lassan felálltam a székről, kicsit megszédülten támolyogtam el a kabátomig, majd felvettem. A kezembe kaptam a telefont és hívtam egy taxit. Hope szájára puszit adtam, egyszerűen nem lehet leírni azt, amit most érzek. Mintha visszakaptam volna a reményt a boldog élethez...mert hát tényleg visszakaptam a reményt.

***Hope szemszöge***

Alig tudtam aludni az éjjel, mert rémálom gyötört. Olyan volt, mintha újra éreztem volna minden egyes kis apró fájdalmat a balesetből. Olyanokat álmodtam, amikre nem is emlékszek.-hogy megtörténtek-e, vagy sem, azt nem tudom, de észben kell tartanom ezeket a dolgokat, mert ha végre találkozhatok Calum-mel, akkor megkérdezem a dolgokról, elvégre ő végig ébren volt.Vagyis csak remélni tudom.

From.: Luke  09:11

Kicsim, itt a taxi, már benne ülök, de alig tudtam beszállni, mert a fanok itt vannak a kórház előtt. Mindenki azt akarta tudni, hogy jól vagytok-e.

To.: Luke  09:12

És mit mondtál nekik?

From.: Luke  09:12

Azt, hogy mind a ketten jól vagytok. Alig tudtam lerázni őket. Ne értsd félre, nagyon szeretem a rajongóinkat, de nem ilyenkor. Egy csak tisztára meg volt őrülve. Pánikban volt, mondta, hogy szinte egész éjszaka itt aludt a kórház előtt és nagyon aggódik érted, és amikor mondtam neki, hogy jól vagy, akkor elsírta magát. Átöleltem, megnyugtatgattam. :D

To.: Luke  09:13

Köszi, hogy még ilyenkor is ilyen aranyos vagy velük. Ezért szeretlek. :)

From.: Luke  09:13

Én is szeretlek kicsim. :*

Sóhajtottam egyet és eszembe jutottak a régi idők...

Borzalmas volt, emlékszem. Amikor elkezdtem felölteni YouTube-ra a videóimat, covereimet mindenki megbámult az utcán és nagyon rossz volt. A suliban is bántottak a videóim miatt. Nagyon furcsának tartottam, hogy pár videó így meg tudja változtatni az embereket. Alig ismertek még, 14 éves voltam, azt se tudtam, hogy mit csinálok. Csak énekeltem. És ez akkor hatással volt az emberekre...még most is furcsa. Néha még most is gyötör az az érzés, amit minden egyes sulis napon éreztem. Talán túlságosan elfajultak a dolgok, mert 16 éves korom körül már bemenni se volt kedvem. Volt olyan, hogy inkább elmentem a tengerpartra, vagy sétálgattam a belvárosban. Igazából mindegy volt, mit csinálok, csak suliba ne kelljen menni. Calum akkoriban nagyon aggódott értem, mert egye többet voltam magam alatt, ami meglátszódott: romlottak a jegyeim, nem gitároztam, elég sokszor elhanyagoltam a sulit, nem jártam táncolni sem. Hogy mit csináltam? Sírtam. Persze nem állandóan, de többet sírtam, mint azelőtt. Úgy voltam vele, hogy minek menjek suliba, úgy sincsen senki, akinek hiányoznék. Egyre többet tettettem magam betegnek, csak azért, hogy ne kelljen suliba mennem. Az egyik délután suli után Calum átjött hozzánk.

-Hope ezt nem csinálhatod sokáig.

-De én beteg vagyok.-köhögéssel erősítettem meg.

-Figyelj, tudom, hogy nem vagy beteg. Jönnöd kell suliba.

-Nem mehetek!-hevesen tiltakoztam.

-Szólj nekem, ha bántanak.

-De nincs erőm bemenni. Mert tudom, hogy a női mosdót fogom eláztatni a könnyeimmel.

-Legyél már erős Hope!-megfogta a kezeimet, mire a szemébe néztem. Sugárzott belőle a pozitívum.-Ne hagyd, hogy egy kis negatív kritika miatt szomorú legyél. Mi lett veled? Nem ilyen voltál...nem ilyennek ismertelek meg.

-Én nem akarom ezt tovább.

-Pedig ezt most végig kell csinálnod.

-De nem akarom Calum.-a végére elcsuklott a hangom és könnyezni kezdtem.-Egyszerűen nem tudom tovább csinálni.

Láttam Calum-ön, hogy megsajnált. Közelebb bújt hozzám és megölelt.

-Pihenj egy kicsit, itt leszek veled.

-Nem kell, köszi. Menj haza nyugodtan.

-Nem Hope! Most itt kell lennem veled, nem fogok hazamenni!

-Nem kérhetem, hogy ülj itt egész nap.

-Kérned se kell. Én itt vagyok. A barátom vagy, nem hagylak cserben.

-Jó ezt hallani, köszönöm.-letörölte a könnyeimet.-Kérsz teát?

-Igen, kérek.-mosolyodott el.

Szóval, csináltam teát. Megittuk és közben beszélgettünk. Az elmúlt hetekről, meg úgy mindenről, ami eszünkbe jutott. Luke-al sem találkoztam már úgy körülbelül egy hete. Azt mondtam neki, hogy beteg vagyok és nem akarom, hogy így lásson. Elhitte, de tudtam, hogy nem mehet ez így sokáig. Viszont tudtam, hogy ha nem most, akkor egy kis idő elteltével minden rendbe fog jönni. Calum annyi erőt adott, hogy valami hihetetlen, úgy éreztem, hogy már képes vagyok bármire.

-Holnap jössz suliba?

-Nem tudom...-vakartam meg a fejemet. Erre Calum unottan nézett rám.-Jól van, megyek. De ha bántanak akkor hazajövök.

-Ha bántanak majd ott leszek én.

-Köszönöm.-rá mosolyogtam.

To.: Luke  09:20

Én még jobban. :)

31. rész

(a kép forrása: weheartit)

-Tudod hol akarlak megcsókolni?-kérdezte Hope, miközben megpuszilta az arcomat.

-A számon?-kérdeztem mosolyogva.
-Nem...
-A nyakamon?
-Nem...
-Az arcomon?
-Nem...
-Khmm...-rá néztem érdekesen.
-Nem...-nevetett.
-Akkor mégis hol?
-A templomban a család előtt, amikor mind a ketten kimondjuk az igen-t.
-Ohh...-éreztem, ahogyan elpirulok.
-Perverz vagy, mondtam már?
-Igen, de ugye nem csak a templomban akarsz megcsókolni hanem most is?
-Háááát...-huncut pillantást vetett rám.
-Na, akkor most megkérem a kezed és szaladhatunk is a templomba.-felálltam az ágyról és az ölembe kaptam és kiszaladtam vele a nappaliba.
-Luke! Tegyél le!-kiabálta sikítozva.
-Ha leteszlek, megcsókolsz?-kérdeztem nevetve.
-Akár ezerszer is!-kiabálta.

-Luke?-nyitott be a szobába Ashton.-Mennünk kellene. Tudod, Joy-ékhoz meg Allen-éknek is el kellene mondani.
-Egy percet még.-néztem rá szomorúan. Bólintott egyet és visszacsukta az ajtót. Ránéztem Hope-ra és sóhajtottam egyet.-Nagyon szeretlek.-mondtam halkan és megszorítottam a kezét. Lassan felálltam az ágyról és kimentem a szobából. Megvakartam a fejemet és Ashton-re néztem.
-Jól vagy?
-Fogjuk rá.-vállat vontam. Ashton megint csak bólogatott.
-Figyelj nekem fel kell hívnom Bryana-t, addig kimehetünk szellőzni, ha akarod.
-Az jó lenne.-vágtam rá. Ash elővette a telefonját és elindultunk ki a kórházból.
-Szia Bryana.-mondta halkan.-Ugye nem keltettelek fel? Ó bocsi, nem akartalak, igazából csak annyit akartam mondani, hogy egy pár nappal később megyek, mert történt egy baleset.-pár másodperces szünet után újra megszólalt.-Calum és Hope autóbalesetet szenvedtek és most itt akarok lenni velük egy kicsit, ugye megérted? Aha, aha.-rám nézett és elmosolyodott.-Én is nagyon szeretlek kicsim. Rendben átadom neki. Szia.
-Nem kellett volna.-mondtam mérgesen.
-Mit?-kérdezte.
-Itt maradnod. Mehettél volna nyugodtan Bryana-hoz.-mondtam és leintettem egy taxit.
-Nem, Bryana is benne volt, hogy maradjak még addig, ameddig kell, és azt üzeni, hogy jobbulást nektek.-beszálltunk a taxiba, ami elvitt minket Joy-hoz. Fizettem a taxisnak és mire észhez kaptam, Ash már a lakásban volt.
-Köszi, hogy megvártál.-mondtam lihegve.-Szia Mali.-integettem.
-Szia Luke, jó látni titeket. Calum nincsen még itthon, tegnap bulizni ment.
-Igen, azt tudjuk, hogy bulizni volt, de ide tudod hívni Joy-t egy kicsit?
-Persze.-mondta mosolyogva.-Anya gyere egy picit.
-Megyek egy fél perc.-kiabált vissza Joy.
-Addig üljetek le. Kértek valamit inni? Kávét, kóla, víz, valami?-kérdezte Mali miközben leültünk az asztalhoz.
-Egy pohár vizet elfogadok.-mondta Ashton.
-Azt én is.
-Itt vagyok, mondhatod Mali.-jött le a lépcsőn Joy.-Ó, sziasztok. Nem is hallottam, hogy jött valaki.
-Szia.-köszöntünk egyszerre Ashton-el.
-Luke és Ashton mondani akar neked valamit.-mondta Mali.
-És mi az?
-Ülj le.-mondta Ashton.-Te is Mali.
-Ne vicceljetek, mondjátok most már.
-Előbb üljetek le.-mondtam komolyan. Joy és Mali összenéztek és leültek egy-egy székre.-Szóval, tegnap este Hope és Calum elmentek bulizni és hajnalba hívtak engem egy kórházból, hogy azonnal menjek be, mert balesetük volt.-miután kimondtam egy pár másodperces csend következett.
-Ugye csak viccelsz?-kérdezte Mali.
-Nem, nem viccelek!-mondtam teljesen komolyan.-Most jöttünk a kórházból, hajnali 3 óta ott vagyok.
-Calum fel akart hívni titeket, de elromlott a telefonja és mondtam neki akkor, hogy eljövünk ide és elmondjuk, hogy mi történt.
-De ugye jól vannak? Mármint, hogyha beszéltél Calum-mel, akkor ugye jól van?
-Ő jól van, csak vágások, varrások vannak az arcán, a bal keze megzúzódott és egy kis agyrázkódást kapott, viszont Hope még mindig nem kelt fel. Nagyon aggódunk miatta.
-Meg tudnád adni a kórház címét?-kérdezte Joy könnyes szemekkel.
-Persze.-mondtam halkan. Mali elém tett egy kis papírcetlit és egy tollat. Elkezdtem leírni a kórház címét, de a végét alig tudtam befejezni, mert a könnyes szememtől szinte nem láttam semmit.
-Majd hívlak még.-mondta Mali Ashton-nek.
-Az jó lesz.-bólogattak.-Gyere Luke menjünk, mert még Allen-nek és Beatrice-nek és el kell mondanunk.
-Rendben.-felálltunk az asztaltól, elköszöntünk és elindultunk haza gyalog. Egyre csak Hope jár a fejemben, nem tudok másra gondolni, az orromban az ő illatát érzem, a karomon az ő érintését. Nem tudom mi történt velem, elég fura érzés.
-Allen! Beatrice!-kiabáltam be a lakásba.
-Szia Luke, te mikor mentél el?-kérdezte Beatrice.
-Elég korán. Allen itthon van?
-Igen, valamit a garázsban kutat.-mondta mosolyogva.-Szia Ashton.
-Szia.-köszönt Ash szégyenlősen. Gyorsan bementem a garázsba és kihívtam Allen-t onnan. Persze nem értette, hogy miért vagyok ideges és miért akarom, hogy azonnal kijöjjön és beszéljünk.
Mindannyian leültünk a kanapéra és bár nem akartam, de elsírtam magam.
-Baj van?-kérdezte Beatrice.
-Ashton elmondod kérlek?-kérdeztem halkan.
-Persze.-válaszolta olyan halkan, amennyire én.-Szóval, Hope-nak és Calum-nak autóbalesete volt.-felnéztem és láttam, ahogyan Beatrice a száját fogja.-Calum jól van, viszont Hope már nem annyira.
-De ugye jól lesz?-kérdezte Bea. Se Ashton, se én nem mondtunk semmit, csak hallgattunk.-Ugye? Ugye jól lesz?-kérdezte újra sírva.
-Valamikor majd igen.-mondta Ashton.-Luke-ot hívták a kórházból hajnali 3 fele és azóta még mindig nem kelt fel. Az orvosa azt mondta, hogy erős ütés érte a fejét, de fel fog kelni nemsokára. Azt mondta, hogy majd hívja Luke-ot.
-És eddig nem is szóltál nekünk?-kérdezte idegesen Allen.-Miért nem?-kiabálta. Még jobban elkezdtem sírni.
-Allen, nyugodj meg.-mondta Beatrice.
-Hogy nyugodhatnék meg, amikor a húgom a kórházban van és lehet, hogy komoly gondjai vannak?-kiabálta.
-Jó kezekben van, orvosok között, semmi baja nem eshet már ott.-próbálta nyugtatni Bea.
-Tudod hányan haltak már meg orvosok kezei között?
-De Hope nem fog.-mondtam hangosan.-Egyáltalán érdekli valakit, hogy én mit érzek? Ő az első nő az életemben, akit szerettem, az első akinek igazán megnyíltam és most itt van ez a baleset és lehet, hogy elveszítem, fel tudjátok fogni, hogy én mit érzek?

***

-Nyugodj meg Luke.-mondta Beatrice, miközben a hátamat simogatta. Az ágyunkon fekszek és a fejemet a párnába nyomva sírok. -Minden rendben lesz.

-Bea, irány a kórház!-mondta Allen idegesen.

-Lenyugodhatnál Allen, nézz már rá Luke-ra! Teljesen kivan!-kiabálta.

-Egyszer, csak egyszer az én oldalamra állhatnál!

-Nem állok senki oldalán! Hope a húgod, viszont Luke-nak meg a barátnője! A családom vagytok mindketten, mégis...mégis hogy fordult meg a fejedben, hogy valakinek is az oldalára álljak!?-kiabálta Bea.

-Öltözz!

-Nem megyek sehova, amíg le nem nyugodtál!

-Akkor sziasztok!-üvöltötte Allen és egy pár másodperccel később hatalmasat csapódott a bejárati ajtó. Aztán éreztem, hogy Bea visszaül mellém és megint elkezd simogatni.

-Nézz rám Luke, kérlek.-mondta halkan. Én megfordultam és belenéztem a könnyes szemébe.-Megértem, ha most nem akarsz velem beszélni, de ha akármi van elmondhatod nekem.-én csak bólogattam és szólásra nyitottam a számat. De inkább visszacsuktam.-Hívjam vissza Ashton-t?

-Nem kell.-mondtam halkan.

30. rész

(a kép forrása: weheartit)

Egyszerűen elakadt a szavam. Nem akartam elhinni, amit Calum mondott. Borzasztó volt, amit mesélt, teljesen letablózott. Szó nélkül felálltam az ágyról és kimentem a szobából. Bementem a férfi mosdóba és az egyik csapnak támaszkodtam.

-Jól van Luke, minden rendben lesz.-engedtem egy kis vizet, majd megmostam az arcomat. Ekkor megint rám jött a hányinger és szaladtam is az egyik vécéfülkébe. Ideges vagyok, azért vagyok rosszul és azért van hányingerem, de még nem ettem ma semmit.
-Luke, itt vagy?
-Ashton?-kérdeztem vissza rekedtes hangon. Nagyon fáj a torkom. Beszélni is alig bírtam.
-Jól vagy haver?
A kérdésére választ nem adtam, csak kinyitottam a WC ajtót és visszasétáltam a csaphoz. Megint megmostam az arcomat és ittam pár kortyot.
-Gyere, menjünk vissza.-mondta és intett egyet. Semmi kedvem nem volt visszamenni Calum-höz, még megint rám jön a rosszullét. Ashton kiment -majd gondolom én- meglátta, hogy nem megyek utána, így visszanézett. Megint intett és én meg csak megráztam a fejemet.-Gyere.-mondta, majd mellém állt és megfogta a kezemet. Elkezdett húzni ki a mosdóból.-Luke, szedd össze magad!-állított maga elé.
-Nem tehetek arról, hogy ideges vagyok...
-Arról nem tehetsz tényleg. De gondolj bele...Hope se akarna így látni. Úgyhogy szedd össze magad.
-De ő úgy se fog így látni.
-De egy pár hét múlva már ott fogtok feküdni egymás mellett az ágyon. És ott fogjátok egymást puszilgatni.-amit Ashton mondott, az egy kicsit szíven ütött. Eszembe jutott, hogy milyen finom és lágy puszija van Hope-nak. Könnybe lábadtak a szemeim.-Nem akartam.-mondta Ash .
-Mindegy már csak úgy jön. Már nem érzek semmit sem.-ezek kimondása után egy könnycsepp végiggördült az arcomon, amit gyorsan letöröltem.-Már jobb.-mosolyogtam.
-Na, akkor gyere, menjünk vissza Calum-höz. Megadtam magam, majd kisétáltunk a mosdóból és visszamentünk a szobába. Calum egyből leszólított.
-Luke, felhívod anyát?
-Miért nem hívod fel te?
-Ezt majd inkább élőben.-mondta Ashton.
-Jó ötlet...-helyeseltem és közben kifújtam egy nagy adag levegőt, egy kicsit megnyugodtam. Már jobb egy kicsit.
-Szerintem induljunk Luke.
-Nem megyek sehova Ashton.-tiltakoztam.
-Aha, oké...és most úgy őszintén? Én egyedül mondjam el Calum szüleinek meg Allen-éknek, hogy mi történt?
-Ráér még. Még csak reggel...fél kilenc van.-rápillantottam az órámra és egy jó pár másodpercig csak néztem. Már nagyon régóta itt vagyok és még csak fel sem tűnik.-Na jó, lehet mennünk kellene tényleg.
-Addig ne gyertek vissza, amíg ki nem pihentétek magatokat!-mondta Calum.
-Az nem lesz meg...
-Luke, vissza ne gyere! Maradj otthon és pihenj. Majd, ha tudok valamit Hope-ról, akkor felhívlak.
-De tényleg fel fogsz?
-Megígérem.-mosolygott. Kicsit jobb kedvem lett, jó látni. Jobban van már most, látszik rajta. Nem tudom, hogy hogyan mondjam el ezt az egészet Calum családjának, Allen-nel és Bea-val meg még nehezebb lesz közölni. Szerintem megint sírni fogok.

***Fél órával később***

Tudom, hogy Hope jó kezekben van. Remélhetőleg az emberek rájönnek ezek után, hogy mennyire szeretjük egymást. Majdnem elveszítettem. Nem lehettem mellette, hogy megvédjem. Annyira haragszok magamra. Nem tudtam védelmezni, pedig megígértem neki, hogy mindig mellette állok és nem hagyom, hogy bántsák. Erre itt van ez a baleset...nem tudtam betartani az ígéreteimet.

-Luke, mit fogunk csinálni? Itt maradunk, vagy megyünk?-kérdezte Ash.
-Ha akarsz menj haza, de én biztos itt maradok addig, amíg be nem mehetek Hope-hoz.
-Akkor én is itt maradok, nem hagylak egyedül.
-Köszi.-felé fordultam és rám mosolygott. Visszamosolyogtam rá.
Pár perccel később nyílt az ajtó és egy ápolónő lépett be rajta.
-Dr. Davidson küldött Luke Hemmings-ért. Azt üzeni, hogy menjen be az irodájába.
-Rendben, köszönöm.-mondtam gyorsan. Felálltam az ágyról és kisétáltam a folyosóra. Mély levegőt vettem. Próbáltam nyugtatni magamat. Minden rendben lesz Luke, minden. Szépen lassan sétáltam a folyosón. Látok egy síró nőt. Összeszorul a torkom. Borzalmasan sír. Remélem, én nem így fogom végezni. Remélem, hogy boldog leszek a nap végére és nyugodtan hajthatom álomra a fejemet.
Kopogtam az ajtón, amire a Dr. Davidson név van kiírva.
-Igen.
-Jó reggelt.-benyitottam.
-Ah, Luke.-mosolygott rám.-Van egy remek hírem.
-Hallgatom.
-Hope jó állapotban van, most már be lehet menni hozzá.
-Tényleg?-néztem rá mosolyogva.-Felébredt?
-Nem, még nem. De már túl van a műtéten réges-régen és be lehet menni hozzá. Nincsen eszméleténél, de látogatható állapotban van.
-Rendben, köszönöm. Akkor én megyek is.-mondtam, majd nyitottam ki az ajtót. De Dr. Davidson leszólított.
-Luke! A 213-as szoba.
-Rendben, viszlát!
Elköszöntem, majd kimentem az ajtón. Tiszta sokkos állapotban voltam. Nem tudtam, hogy merre vagyok, mentem össze-vissza, aztán végre megtaláltam azt a szobát, ahol Ashton és Calum van.
-Srácok.-mentem be hozzájuk fülig érő szájjal.-Végre láthatom Hope-ot.
-Micsoda?-kérdezett vissza Ashton.
-Most már jobb állapotban van Hope, így be lehet menni hozzá.
-Ó, de jó.-mosolygott Calum.
-Menjél.-intett Ashton.
-Megyek, majd ha visszajöttem, mehetsz te is.-ezzel a mondattal együtt kiléptem az ajtón. Beszálltam a liftbe és felmentem a 2. emeletre. Megkerestem a 213-as szobát és megálltam előtte. A szívem csak úgy kalapált és a torkomban dobogott. Óvatosan benyitottam a szobába. A félhomály szinte elvakított, alig láttam valamit. Beléptem lassan, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Lassan Hope ágyához sétáltam, ami egy évtizednek tűnt. Minden olyan lassan történt. Mentem, de mintha egy lépésnyit se haladtam volna. Lenéztem rá és leültem az ágya mellett lévő székre. Ismét összeszorul a torkom. Megfogtam Hope kezét és közelebb húzódtam hozzá. Fertőtlenítő illata van.
-Szeretlek Hope.-súgtam neki.-Jobban szeretlek, mint gondolnád. Ha egyszer kikerülsz ebből a kórházból, elköltözünk. Csak te és én. Csak kérlek Hope, gyógyulj meg. Fontos vagy nekem és szeretlek. Nem akarlak elveszíteni. Annyi mindenen mentünk keresztül. Tudom, hogy nem hallasz, de valahogyan mégis olyan jó érzés elmondani, hogy mit érzek itt legbelül. Most senki nem zavarhat meg minket, most csak ketten vagyunk. Nem ront ránk senki, megfoghatom a kezed anélkül, hogy bárki ránk szólna. Nehéz elmondani, hogy miről van szó, hogy mit érzek irántad. Már amikor először megláttalak a suli menzáján, már akkor tudtam, hogy nekünk együtt kell lennünk. Tudtam, hogy kellesz nekem, de valahogyan sohasem mertelek leszólítani. Aztán meg minden kétszeres gyorsasággal pörgött, történtek az események. Borzalmasan féltékeny voltam Calum-re, hogy vele lehetsz. Aztán feltettem a kérdést. És igent mondtál rá. De nekem fontosabb lett a banda és emlékszem, ahogyan mondtad, hogy neked én vagyok az első fiú az életedben. Ne várjak el túl sokat ettől a kapcsolattól, mert egyszer úgy is szakítani fogunk. De mégsem így történt. Most itt vagyunk, 4 évvel később és ugyanúgy szeretjük egymást, mint eddig. Legalábbis, az én érzéseim semmit sem változtak, talán erősödtek egy kicsit. Amikor elmegyek Amerikába, azt hiszem, hogy örökre elveszítelek. Már zenélni sincs kedvem sokszor. Mintha otthon hagytam volna azt, ami miatt én zenélek. Nem volt kedvem kikelni az ágyból és nem volt kedvem elmenni a fellépésekre sem. Enni se ettem. A srácok teljesen beparáznak ilyenkor. Egy pár koncertet végigsírtam már és a szüneteket is, mert akármit csináltam csak te jutottál az eszembe. Valljuk be, hogy elég kemény hónapok voltak ez a számomra. Elég sokat hajtottam sírva álomra a fejemet. Persze a srácok próbáltak megvigasztalni. Senkit sem engedek közel magamhoz, elküldöm őket néha, mert csak egyedül akarok lenni és rendbe tenni a dolgokat magamban. Remélem megérted, milyen lenne ha elveszítenélek. Hope, kérlek gyógyulj meg, nagyon szeretlek.

Miután elmondtam neki, amit akartam, megpusziltam a kezét. Aztán simogattam egy kicsit. Néztem az arcát és csak azon tudtam gondolkodni, hogy mi lesz velünk ezután. Hogy vajon ez a baleset meghatározza-e a jövőnket? Hogy amíg Calum fel nem épül addig mi lesz a bandával? Természetesen most az az első, hogy kipihenje a történteket és, hogy felépüljön. De a fanok teljesen be fognak pánikolni és minden a baleset körül fog forogni. Amit nem szeretnék. Most csak arra szeretnék koncentrálni, hogy mind a ketten felépüljenek. Most nem hagyhatom el őket. Nem mehetek el Hope mellől! Most nem hagyhatom egyedül! Most vele akarok lenni! Át akarom ölelni minden egyes nap és el akarom mondani neki, hogy mennyire szeretem és, hogy mennyire fontos nekem.

29. rész

(a kép forrása: weheartit)

***3 órával később***

Elaludtam. Arra keltem fel, hogy valaki dünnyög. Óvatosan kinyitottam a szememet, majd megláttam Calum-ot, amint éppen Luke-ot nézi. Luke egyik keze az ágyon volt, a kezén a feje. A másik keze meg lógott, és így aludt.

-Calum.-szóltam neki oda halkan. Erre rám nézett. Mosolygásra állt a szám. Megtöröltem a szemeimet. Lepattantam az ágyról és Luke-hoz sétáltam, majd bökdösni kezdtem.-Luke, kelj fel.
-Hmmmm...-dünnyögött.-Mi az?
-Reggel van. Nézz fel.-utasítottam. Nem akarta felemelni a fejét, de én megtettem helyette. Amikor meglátta, hogy Calum őt nézi, könnyes lett a szeme.
-Szia Luke.-mondta Calum halkan. Luke-nak a szava is elakadt.
-Álmodok?-rám nézett és kérdezte. Én csak megráztam a fejemet. Jó érzés, hogy Calum ébren van és beszél és mozgatja a végtagjait. Jó látni, hogy egyben van. Viszont elég pocsékul fest, de nem ez a lényeg, hanem az, amire már több órája várunk. Végre felébredt és elmesélheti, hogy pontosan mi történt, mert nem hiszem el, hogy rajta és Hope-on kívül senki se tudja. Illetve, a másik kocsi vezetője tudhatná, de majdnem egy órája kaptuk az információt, hogy emlékezetkiesése lett, úgyhogy semmire sem emlékszik.
-Hogy vagy?-ásítottam egyet.
-Mindjárt szétszakad a fejem.-mondta elcsukló hangon.
-Akkor kérek egy fájdalomcsillapítót az egyik nővértől.-indultam volna meg, de Luke leszólított.
-Majd én megyek, mert úgy is szólni kell az orvosnak is.-felállt a székről és kisétált az ajtón. Calum-mel egymásra néztünk, majd óvatosan közelítettem az ágya felé.
-Jó hogy felkeltél.-mondtam mosolyogva.
-Hope hogy van?-kérdezte. Nyeltem egy nagyot. Nem tudom, hogyan tudassam vele a történteket. Végül is a baleset után mindent végigaludt. Semmit sem tudhat.
-Valahogy van...valahol...-válaszoltam.
-De hol? Ashton válaszolj.
-Nem tudjuk.-mondtam egyszerűen. Nem akartam felzaklatni. Így sem olyan jó neki, gondolom, erre rátett volna még egy lapáttal, az ha elmondom, hogy Hope-ról semmit sem tudunk. Erre bociszemekkel nézett rám, és egyszerűen nem tudtam tovább hazudni neki.-Annyit tudunk, hogy körülbelül 3 órával ezelőtt vizsgálták. Azóta semmi. De mesélj csak. Mi történt?
-Nem.-ennyit mondott és a fejét rázta.-Nem akarom elmondani.
-Okés, de azért majd egyszer szeretnénk tudni, hogy mi történt. Megértjük, hogy nagyon rossz ez most neked, de rajtad áll most a dolog. A másik sofőrnek emlékezetkiesése van, semmit sem tud. Még a felesége nevét sem, borzasztó.
-Nem vagyok képes elmondani. Olyan rossz volt...
-Ezek szerint emlékszel rá. De ugye tudod, hogy majd jön egy nyomozó és egy rendőr és nekik mindent el kell majd mondanod? Elhiszem, hogy nehéz lehet, de aggódunk miattatok. Mert szeretünk titeket és fontosak vagytok nekünk. Tudnunk kell, hogy mi történt.
-Majd később elmondom.
-Oké.-válaszoltam.
-Mikey-nak nem szóltatok?-kérdezte.
-Nem mertünk. Valószínűleg alszik még.-ebben a pillanatban Luke jött be -feltehetően- Calum orvosával és két ápolónővel. Kiküldtek minket. Leültünk az ajtó melletti padra, majd vártunk. Pár perccel később 3 eléggé érdekesen öltözött ember jelent meg az ajtó előtt. Kettő tuti rendőr volt, egy meg pszichológus. Bent voltak már majdnem egy órája. Luke a telefonját nyomkodta és néha könnyezett is. Nem adott ki hangokat, nem mondott semmi, de látszódott rajta, hogy ideges és, hogy fáradt. Nekem meg már minden bajom van. Aggódok, félek és álmos vagyok. Elmentem az italautomatához kávét venni, és hoztam egyet Luke-nak is. Ez alatt az egy óra alatt aligha váltottunk pár szót. Átsétáltam a baleseti osztályon és hát...katasztrófa. Egy tinédzser lány begipszelt kézzel vette fel a dzsekijét, gondolom jó volt az éjszakája. Egy másik nőnek a feje vérzik. Egy pasas meg szerintem éppen hányni készült. Mit csinálnak az emberek hajnalban? Alig múlt hét óra és a fél rendelő a balesetin tele van...
Majdnem reggel 8 óra volt, amikor a rendőrök és pszichológus, az ápolónők és végül az orvos elhagyta a szobát. Az orvos mosolyogva ránk nézett és azt mondta, hogy visszamehetünk. Felálltunk a folyosón lévő padról, majd szépen lassan visszavándoroltunk Calum-höz.

***Luke szemszöge***

-Na, mi volt?-kérdezte Ashton, miközben leült a Calum ágya mellett lévő székre. Én felültem az egyik ágyra, ami a szobában volt.

-El kellett mondanom, hogy mi történt. Mindenről részletesen be kellett számolnom. És közben kicserélték az infúziómat. Voltak itt rendőrök, meg egy pszichológus is. A rendőrök mindent írtak, amit mondtam.

-Akkor most nekünk is beszámolhatsz a történtekről.-mondtam, miközben az ágyon a lábaimat himbálóztattam.

-Mindent olyan részletesen, mint a rendőröknek.-helyeselt Ash.

-Okés.-kezdte Calum. A szívem egyre hevesebben vert. Amikor mentem a fájdalomcsillapítóért és Dr. Davidson-ért, akkor megkérdeztem tőle, hogy lehet-e tudni valamit Hope-ról. Azt mondta, hogy semmi újjal nem tud szolgálni.-Elhagytuk a bulit, olyan hajnali fél kettőkor. A kocsiban ültünk és énekeltünk.

-Ki vezetett?-vágtam közbe.

-Hope. Hope vezetett. De egy kortyot sem ivott alkoholos italból. Ott tartottam, hogy nagyban énekeltünk a kocsiban. Mindent, ami eszünkbe jutott. Aztán beszélgettünk a lányokról és...

-Calum, kitérnél a lényegre?-kérdezte idegesen Ash.

-Azt mondtátok, hogy mindent részletesen...

-Jól van, folytasd.

-Éppen azon gondolkodtam, hogy hazamegyek és bedőlök az ágyba, amikor Hope megkérdezte, hogy mikor megyünk legközelebb bulizni. Mondtam neki, hogy felőlem akármikor, de legközelebb innia kell legalább egy kis sört és majd hívunk taxit, hogy jöjjön értünk. Beleegyezett. Aztán beszélgettünk, hogy Taylor-al megy turnézni és mennyire várja már. Sok híres személyiséggel meg fog ismerkedni és alig várja már, hogy a színpadon legyen, énekeljen, gitározzon, egyik városból a másikba menjen, repüljön országok között, tengere felett és, hogy jól érezze magát. Elmondtam neki, hogy én mindennek nagyon örülök és annak is örülnék, ha emiatt nem veszekednétek.-rám nézett.-Mondta, hogy nagyon szeretitek egymást és, ha a mi turnéink sem tudtak szétszakítani titeket, akkor ez sem fog. És azt is mondta, hogy mindent meg fog tenni, hogy boldog legyél akkor is, amikor nem találkozhattok. Én ezen jót mosolyogtam, mert szerintem nagyon aranyos dolog. Egy pár percig csendben voltunk. El akartam neki valamit mondani, lehet el is mondtam csak nem emlékszem. Ez a kép elég homályos. És ekkor valami belénk csapódott. Ott volt valami a nagy semmiből. Olyan volt, mintha kettészakítottak volna. Volt annyi erőm, hogy megfogjam Hope kezét, de lehetséges, hogy ez csak úgy véletlenül történt. Fogalmam sincsen. De éreztem, ahogyan megszorítja a kezemet. Aztán képkiesés. A következő emlékem az, hogy az aszfalton fekszek. Egy csaj és egy pasas guggolt mellettem és zseblámpával világítottak. Nem tudtam megmozdulni, akármennyire is akartam. Nem tudtam megszólalni, pedig akartam. Egyszerűen olyan gyenge voltam, mint a kora reggeli harmat. Persze, akkor nem tudtam, hogy mi folyik körülöttem, mi történik velem. Nem fogtam fel, hogy mi történt. Éreztem, hogy el fogok ájulni. A következő emlékem az csak hang. Semmi kép, csakis hangok. Nem tudom, hol lehettem, talán a mentőautóban. Hallottam, hogy a mentősök az állapotomról beszélnek. Egyszerűen rossz állapotban voltam, csak ennyit szűrtem le az egészből. Aztán már semmi emlékem nincsen a balesetről, csak ez.

28. rész

(a kép forrása: weheartit)

-Mondjad Luke.-szólt bele álmos hanggal Ash.
-Ashton...-megszólítottam, de ekkor sírni kezdtem. Lehet, hogy mégsem kellett volna felhívni.
-Baj van?-kérdezte. Válaszul csak megkérdeztem, hogy el tudna-e jönni abba a parkba, amelyikbe vagyok. Azt mondta, hogy azonnal indul. Azt hittem, hogy meg fogja kérdezni, hogy miért sírok, vagy valami. De semmit nem kérdezett, csak mondta, hogy jön. Amúgy sem mondtam volna el neki, mert nem tudom, hogy taxival jön-e, vagy az anyukája kocsijával. Ez esetben az utóbbi rossz választás lett volna.
Körülbelül egy negyed órával később megérkezett. Odasétáltam hozzá, majd megkérdezte, hogy mi a baj.
-Miért sírsz? Miért vagy itt? Te részeg vagy?
-Nem vagyok részeg Ashton!-szóltam le.-Lehet, hogy Hope meghal.
Egy másodpercre érdeklődve nézett rám, majd széles mosoly ült az arcára.
-Te tényleg ittál.-mondta.-Gyere, menjünk haza.
-Nem-nem!-tiltakozásomat fejrázással jeleztem.-Ott van abban a kórházban Calum-mel együtt. Fel tudod fogni?-mutattam a kórház felé.
-Mi van?-nézett értetlenül.
-Körülbelül egy órája felhívott egy nő. Azt mondta, hogy Hope és Calum balesetet szenvedtek. Autóbalesetet! És itt kötöttem ki!-elmagyaráztam neki a kialakult helyzetet. Döbbenten nézett rám, azt hiszem még levegőt is elfelejtett venni.
-Mond, hogy viccelsz!
-Szerinted felkelnék hajnali 2-kor, hogy eljöjjek egy kórház elé csak azért, hogy átverhesselek?
-Ahogy ismerlek nem...-dünnyögte. Nagyokat nyeltem, már nem tudtam mit mondani.  Elakadt a szavam. Lehet, hogy utoljára láttam Hope-ot tegnap. Lehet, hogy utoljára csókoltam meg édes ajkait. Lehet, hogy utoljára mondhattam el neki, hogy mennyire szeretem. Bár több időt tölthettem volna vele, és bár eljöhetett volna velünk Amerikába. Sokszor egyedül hagytam, pedig nem kellett volna. Rendesen ki kellett volna mutatnom az iránta érzett szerelmem. El kellett volna mondanom neki, hogy mennyire szeretem és bizonyítanom kellett volna. Nem kellett volna elengednem Amerikába, nem kellett volna engednem, bántsák miattam.
-Akkor most mi lesz?-kérdezte Ash.
-Fogalmam sincsen.-idegességemben a tenyeremet csapkodtam össze.-Azt mondta Calum orvosa, hogy egy óra múlva mehetek be hozzá.
-Te beszéltél az orvosával?
-Igen beszéltem. Még Hope-éval is. De bár ne tettem volna.-kezeimmel eltakartam az arcomat. Újra könnyezni kezdtem. Ilyen gyengének és sebezhetőnek még sohasem éreztem magamat. Akármit tettek anyáék, akármit mondtak a rajongók, akárhogyan szét akartak szedni minket...ilyet még nem éreztem. Olyan gyenge voltam lelkileg és testileg is, hogyha egy egy éves gyerek belém rúgott volna, akkor is összeestem volna.
-És mit mondtak?
-Calum nincsen eszméleténél és nem tudják, hogy mikor fog felkelni. Hope-ot meg vizsgálják. Ashton, mond meg nekem, mit tegyek? Én már nem bírom, fel tudnék robbanni.
-Erős vagy Luke. Ki fogod bírni.-biztatás képpen vállon ütögetett.
-Nem vagyok erős. Egy kicsit sem. Csak nem mutatom ki.
-Minden rendbe fog jönni. Hope is és Calum is meg fog gyógyulni. Mind a ketten egészségesek lesznek és akkor majd ott folytatjátok, ahol abbahagytátok.
-Semmi sem lesz olyan, mint 3 évvel ezelőtt. Mindig, amikor megcsókolt, beleszerettem.
-Luke!-kiabált rám.
-Ashton!-kiabáltam vissza.

***1 óra múlva***

Éppen itt vagyunk a váróteremben, várjuk Dr. Davidson-t. Azt mondta a recepciós nő, hogy mindjárt jön. Azonnal leragad a szemem, pedig már megittam egy kávét. Ashton szintúgy van. Mikey-t nem akartuk felkelteni, majd reggel megtudja. Meg úgy is keresni fog minket és akkor majd elmondjuk neki. De még mindig nem tudom, hogyan adagoljuk neki ezt az egészet, hisz ez még nekünk is borzasztóan sok volt. Arról meg nem is beszélve, hogy Joy-nak, David-nek, Allen-nek és Beatrice-nek hogy mondjuk el. Majd megkérem Ashton-t, hogy jöjjön velem és segítsen elmondani a történteket.

-Bemehetnek Calum-höz.-jött ki a szobából Dr. Davidson.

-Felébred már?-kérdezte Ashton.

-Még nem.-rázta meg a fejét Dr. Davidson.

-Köszönjük.-mondta Ash, majd bementünk a szobába, ahol Calum van. A szívem egyre hevesebben vert. Amikor beértünk, az idegességtől rosszul lettem. Szédülni kezdtem és hányingerem lett.

-Minden rendben?-kérdezte Ashton. Gondolom látta rajtam, hogy nem vagyok a legjobb állapotban.

-Azt hiszem, hogy megyek hányni.-mondtam, majd kiszaladtam a kórteremből.

***Ashton szemszöge***

Luke hirtelen elszaladt. Azt mondta, hogy rosszul van. Vagyis, hogy megy a mosdóba hányni. Biztos az idegesség miatt. Tényleg durva, ami történt, még most is rossz belegondolni, hogy pont velük történt ez...

Leültem Calum ágya mellé és csak néztem. Nagyokat nyeltem. Végignéztem rajta. Infúzió a jobb kezében, a bal pedig be van kötözve.  Száján és arcán hatalmas vágások, az egyik össze is van varrva a szájánál. Borzalmas így látni az egyik legjobb barátodat. Nem hiszek az ilyenekben, de csipkedni kezdtem magam, hátha felébredek, de semmi. Még mindig ugyanott voltam, ugyanott ültem, Calum pedig ugyanúgy feküdt az ágyon. Mielőtt eljöttem, felkeltettem anyát és mondtam neki, hogy el kell mennem egy kicsit otthonról, de sietek haza. Később hagyok neki egy hangüzenetet a telefonjára, hogy mégis egy kicsit később megyek haza.

Gondolkodásmenetemet Luke szakította félbe. Illetve az, hogy visszajött.

-Jobb már?-néztem rá.

-Igen, egy kicsivel.-mondta rekedtes hangon. Rossz volt ránézni. Látszódott rajta, hogy megviselte ez az elmúlt 2 óra. De hülyének is tartanám, hogyha nem viselné meg, hiszem mégis a barátnője és a legjobb barátja fekszik a kórházban.
-Ülj le.-mondtam, majd felálltam és átadtam a helyet Luke-nak.
-Köszi.-mondta, majd helyet foglalt. Én meg felültem a másik ágyra, ami a szobában volt. Láttam Luke-on, hogy teljesen elfehéredik.
-Ha nem akarsz itt lenni, akkor elmehetünk.-vetettem fel az ötletet.
-Nem, nem kell. Megvárom a reggelt és akkor majd beszélek Dr. Madennel.
-Az ki?
-Hope orvosa. Nem adott túl sok reményt, úgy felidegesített...
-De Luke...-rápillantottam az órámra.-Hajnali 4 van. Most itt akarsz ülni még 3-4 óráig?
-Igen.-mondta határozottan.
-Akármi van, mond el nekem nyugodtan.
-Okés, köszi.-válaszolt, majd rám nézett. De tekintetét hamar visszakapta Calum-re. Láttam már Luke-ot nagyon sok féle képpen, de így még nem. Megijeszt. Olyan fehér, mint a fal. Nem is csodálom. Rémálom lehetett neki most ez a pár óra. Én is nagyon aggódom a srácok miatt, igaz, ez rajtam aligha meglátszik. Az ember azt gondolhatja, hogy nincsen semmi bajom, de ez nem így van. Az ideg szétvet, amíg itt ülök. Egy perc olyan, mintha egy óra lenne. Nem tudom, hogy mi lesz, hogy mi fog történni, de most nagyon nagy szüksége van Luke-nak rám. Most kell igazán mellette állnom. Most nagy harcot kell vívnia. Nem is tudom, hogy fogom megtartani, hogy olyan legyen, amilyen volt. Hogy ne roppanjon össze. Kemény menet lesz. De nem baj. Én itt leszek mellette, bármi történik is.

27. rész

(a kép forrása: weheartit)

-Mi?-kérdeztem ismételten halkan. Az utolsó 4 szó járt a fejemben szüntelenül. Azt sem tudtam hirtelen, hogy hol vagyok. Gyorsan felültem az ágyamon és néztem magam elé. Azt hiszem, nem tudom feldolgozni azt, amit mondott Dr. Emilya.-De jól vannak?
-Én csak azt az utasítást kaptam, hogy hívjam fel magát és mondjam el ezt, ezen kívül nem szolgálhatok mással. A kórház nevét egy SMS-ben elküldöm, szeretnénk, ha befáradna, mert egy pár kérdést fel kell tennünk. Nagyon fontos lenne.
-Persze, persze.-mondtam gyorsan.-Azonnal indulok.-ezzel letettem a telefont. A kezeimet az arcomba temettem és egy pár másodpercig úgy ültem az ágyam szélén. Csak álmodok? Vagy tényleg megtörtént? Nem hiszem el, hogy ez igaz. Mi? Calum és Hope autóbalesetet szenvedtek? Fel sem tudom fogni...vajon jól vannak?
Ekkor jött egy SMS-em. A kórház címe. Szuper, legalább már tudom, hova kell mennem...
Felálltam az ágyról és felvettem a földről a nadrágomat. Akárcsak, amikor Hope-al vagyok...minden este a földre dobjuk a nadrágunkat, reggel meg azzal dobál meg. Így kelt fel. Ja, és ugrál az ágyon. Valahogy az kihagyhatatlan, De nem is baj, én szeretem, ha így ébreszt. Főleg, amikor turné után visszajövök és 3-4-5 hónapja nem láttam. Azért az kemény szokott lenni, de szinte minden nap tudunk beszélni és lehet hogy bőgünk, de mindig elmondjuk egymásnak, hogy erősnek kell maradnunk és számoljuk vissza a napokat, amikor találkozhatunk. És igen, lehet, hogy sok időre itthon hagyom, de amikor találkozunk az...az felülírhatatlan. Az a boldogság, amit akkor érzek, ez egyszerűen elmagyarázhatatlan. Amikor hosszú idő után újra meglátom mosolygó arcát, könnyek gyűlnek a szemembe. Egyszerűen el sem hiszem. Néha, amikor nem tudok aludni Hope-ot nézem, ahogyan álmodik és el sem akarom hinni, hogy itt van ez a számomra tökéletes lány, aki akár havonta váltogathatná a barátait, de nem. Ő nem. Ő megvár, akármeddig vagyok távol és azt hiszem, ez az ami miatt még mindig annyira nagyon szeretem.

Végül is arra a döntésre jutottam, hogy nem keltem fel Allen-t és inkább hívok egy taxit.
Pár perccel később meg is érkezett a ház elé, én pedig megmondtam a címet és körülbelül 20 perc alatt oda is értünk. De persze ez a 20 perc maga volt az örökkévalóság. Egyszerűen hosszúnak tűnnek ilyenkor a percek, valamilyen különleges és megmagyarázhatatlan dolog folytán. A taxis beindította a rádiót, ami most kifejezetten idegesített, de nem akartam mondani neki, hogy kapcsolja ki. Ha már nekem rosszul indult a reggel, akkor másnak nem akartam elrontani a jókedvét.
Megállt a kórháznál, én fizettem és kiszálltam a kocsiból. Amikor kivettem a zsebemből a telefont, akkor kiesett egy kis papírcetli, és meg sem állt egészen a talajig. Pár másodpercig csak néztem, majd lehajoltam érte és felvettem. Össze volt gyűrve, hát kihajtogattam. Egy idézet volt ráírva, ami már egész régóta a zsebembe lehetett, és talán egy jó párszor ki lehetett mosva, mert alig tudtam elolvasni. De egyből észrevettem Hope kézírását. Aztán szépen lassan kivettem a szavakat, amik a következők voltak:
"'Belegondoltál már abba, hogyha elköszönsz valakitől, lehet, hogy akkor látod őt utoljára?'

Nagyon szeretlek Luke!"

Amikor elolvastam, majdnem rám jött a sírás. Ideges lettem. Nem tudom miért. Zsebre tettem a cetlit és besétáltam a kórház ajtaján. Amint beléptem a hallba, eldöntöttem, hogy nekem kell keresnem egy térképet, vagy valamit, amivel megtalálom a recepciót. Vagy úgy 5 perc keresgélés után végül megtaláltam a recepciót, de térképet még mindig nem...

-Jó estét.-köszöntem.

-Jó estét, miben segíthetek?

-Az egyik ápolónő hívott fel. Azt mondta, hogy a barátaim autóbalesetet szenvedtek és gyorsan jöjjek ide.

-Értem.-mondta, majd elkezdett pötyögni valamit a laptopjába.-Ez esetben a másik recepcióhoz kellene menni.

-Rendben, viszlát!-mihelyst kimondtam, már el is tűntem onnan. Tekeregtem pár percig, mire megtaláltam a másik recepciót, viszont térképet még mindig nem. Örülök, hogy megtalálom saját magam.-Jó estét.-köszöntem zihálva.

-Jó estét.-köszönt vissza a recepciós nő. Elmondtam neki, hogy felkeresett egy kedves nő, hogy balesete volt Hope-nak és Calum-nek, és mondta, hogy jöjjek be, mert kellenek az adataik.

-Körülbelül egy órája hoztak be három embert. Elég komoly sérülésekkel. Viszont adatokat csak az egyik sérültről tudtunk felvenni.-feltette a szemüvegét és a monitort nézett.-Calum Hood. Mond valamit ez a név?

-Persze, a barátom.-vágtam rá. A szívem egyre hevesebben vert. Tényleg megnyugtat azzal, hogy komoly sérüléseket szenvedtek.

-Akkor most felvenném az adatokat.-én erre csak bólintottam.-Calum mikor és hol született?

-Sydney, 1996. január 25.-válaszoltam gyorsan.

-Van-e gyógyszerallergiája?

-Nem. Illetve nem tudok róla...

-Volt-e már műtve?-rám nézett a recepciós. Álltam a tekintetét. Nyeltem egy nagyot és elgondolkodtam. Volt már műtve Calum? Ha megint azt mondom, hogy nem tudom, akkor minden joggal gondolhatja azt, hogy jó kis barát vagyok...még ennyit sem tudok az állítólagos legjobb barátomról.

-Még nem.-válaszoltam egyhangúan.

-Van-e valamilyen egyéb betegsége, vagy allergiája?

-Nem allergiás semmire, és nincsen semmilyen betegsége.-ez viszont könnyű volt. Na, legalább valami, amit tudok.

-És a lány, aki vele volt. Hmm...hogy is hívják? Pedig annyira szép neve van.

-Hope.-válaszoltam.

-Tényleg.-mosolygott.-Nagyon szép neve van. Calum mondta, hogy hogy hívják, mert egyedül ő volt ébren a baleset után. Ő is a barátod?

-Ő a barátnőm.-válaszoltam mosolyogva. Végre éreztem mást is az idegességen kívül. Akárhányszor rágondolok Hope-ra, boldog vagyok. Nem érdekel ki bánt, mi történik. Ha rágondolok egyszerűen nem tudok szomorú lenne, ez az igazság

-Wáó. És mióta vagytok együtt?

-Több, mint 4 éve.-amikor kimondtam, a nő rám nézett elképedve.

-Hope-Rose White, ugye?-kérdezte.

-Igen, ő az.-válaszoltam a fejemet lehajtva.

-Akkor jöhetnek a kérdések?

-P-p-persze.

-Hope hol született? Mikor?

-Sydney-ben született 1996. december 13.-án.

-Van-e gyógyszerallergiája?-kérdezte fél szemmel rám pillantva.

-Nincsen.

-Volt-e már műtve?

-Ömmm...-összeszorítottam a szemeimet és erősen gondolkodtam. Ezek a kérdések nem mennek nekem.-Nem volt, úgy emlékszem.

-Van-e valamilyen egyéb betegsége, vagy allergiája?

-Allergiás a spenótra, de gondolom ez nem nagyon izgat senkit, csak...-mondtam gyorsan és a végére elhalkultam.-Csak borzasztóan hiányzik. És féltem. Ugye megérti?

-Megértem, de higyje el, az orvosok jól végzik a munkájukat és Hope jó kezekben van, akárcsak Calum. Nem kell félnie.-felállt a székéről.-Egy pillanat és jövök.-mondta a recepciós nő, majd távozott. Fel s alá járkáltam idegességemben. Gondolni se mertem arra, hogy akármelyikőjüket elveszíthetem. Kiver a víz ettől a gondolattól. Ash-t és Michael-t nem akarom zargatni. Amiről nem tudnak, az nem fáj nekik. Nem akarok nagy felhajtást, hogy hívogassanak, meg hogy ők is aggódjanak. Majd, ha reggel lesz, akkor felhívom őket. De hogyan mondjam el nekik? Áhh, figyeljetek, volt egy baleset az éjszaka, amiben megsérült Calum és Hope, azt se tudom mi van velük, de nyugodjatok meg. Vagy mégis hogyan? És Allen-nek? Meg Joy-nak és David-nek?
Nagy gondolkodásaim közepette megjött a nő és visszaült a gépe elé. Újra pötyögni kezdett, majd megszólalt.

-Most csak ennyit szerettem volna kérdezni.-fél pillantást vetett rám és írt tovább. Becsuktam a szememet és sóhajtottam egyet.

-Kérem mondja el, hogy mit tud róluk. Nagyon aggódom értük.

-Az igazság az, hogyha tudnék is valamit, akkor sem mondhatnám el. Az orvosnak, vagy az ápolónőnek kell közölnie. Annyit viszont tudok segíteni, hogy elkísérlek Calum orvosához és ő elmondja mi történt.

-Igen, az jó lenne.-mondtam. A szívem majdnem kiugrik a helyéről. Mit mondunk majd a fanoknak? Hogy balesete volt Calum-nek?
A nő az intenzív osztályra kísért, majd bekopogott egy ajtón. Benyitott, majd bement. Egy kis idő után kijött az orvossal. Középkorú, borostás barna hajú férfi volt, kezében egy kis csészét szorongatott és fehér köpeny volt rajta. Mit is vártam, hisz egy orvos, még jó, hogy fehér köpenyben van...
-Jó estét. Dr. Davidson vagyok. Miben segíthetek?-nyújtotta a kezét.
-Jó estét. Luke Hemmings vagyok.-kezet ráztam vele, majd folytattam tovább.-Calum Hood a barátom. Nagyon aggódom érte. Ez a kedves nő azt mondta, hogy maga az orvosa. Esetleg valamit megtudhatok róla? Hogy hogy van? Komolyak a sérülései? Vagy, hogy mi történt?-kérdéseim egymás után jöttek. A recepciós nő elköszönt, majd eltipegett. Az orvos rám nézett és a vállamra tette a kezét.
-Nem is tudom, mit mondjak...-nagy levegőt vett.-Az állapota stabil, viszont nincsen eszméleténél. És nem lehet tudni, hogy mikor fog észhez térni, egyáltalán fog-e emlékezni valamire. De nem lehet nagy baj úgy vettem észre. Amikor kórházba szállították, akkor megtudta mondani, hogy milyen nap van, hány éves és, hogy hogy hívják.
-Értem.-mondtam lehangolva. Nagyon jó lesz majd közölni a srácokkal...mégis mit mondjak nekik és hogyan? Hogy "áh, szia Ash, képzeld Calum és Hope kórházban vannak és lehet, hogy életveszélyben, de ne aggódj". Vagy "hello Mikey, képzeld hajnali 3 óta itt ülök egy kórházi széken, mert autóbalesete volt Hope-nak és Calum-nek. Nem tudom, hogy vannak, de nyugodj meg".
-Magát ismerem valahonnan? Híres?
-Kérem, hagyjuk most ezt.-mondtam, miközben megvakartam a fejemet.-És arról a lányról tud valamit, akivel Calum utazott?
-Egy szőkés-barna hajú lány?
-Igen-igen.-mondtam gyorsan. A szívem egyre hevesebben és hevesebben vert, ezen az estén már vagy huszadjára.
-Egy pillanat.-mondta, majd távozott az ajtón keresztül. Pár másodperc múlva kijött egy papírt bújva.-Hope-Rose White?
-Igen, ő az. Tud róla valamit?
-Jöjjön velem.-intett felém, majd megindult. Felmentünk a 2. emeletre, ahol bekopogott egy szobába, majd bementünk. Ott volt egy nő, aki éppen röntgenfelvételeket nézegetett. Köszöntünk neki, majd Dr. Davidson megkérdezte, hogy melyik szobában van Hope.
-Éppen a 264.-ben vizsgálják.-válaszolta a nő.
-De ugye jól van? Nem esett nagy baja? Ugye fel fog épülni?
-Sajnos nem mondunk semmit biztosra.-szólalt meg a nő, akinek a köpenyén a Dr. Maden név szerepelt.-Nem adhatunk ki információt.
-Loren, a fiú Hope barátja. Joga van tudni.-mondta Dr. Davidson. Én csak bólogattam. Dr. Maden sóhajtott egy nagyot, majd megszólalt.
-Nagy ütődés érte a lábát Most vizsgálják jelenleg.
-De azt sem tudom, hogy mi történt.-csattantam ki.-Valaki mondjon már valamit! Az éjszaka kellős közepén felhív egy nő, hogy azonnal jöjjek be, mert a barátaim autóbalesetet szenvedtek. Semmit nem mondott.-hitetlenkedtem.-Semmit az égegyadta világon. Azt sem tudom, hogy ki vezetett, hogy mi volt valójában. Semmit!
-Higyje el, hogy mi is szeretnénk tudni, hogy hogyan történt a baleset, mert akkor könnyebb lenne kezelni a betegeket, esetleg pszichológust is hívhatnánk, hogy segítsen nekik feldolgozni a dolgokat.
-Most nekem kellene egy pszichológus.-mondtam dühösen.-4 éve együtt vagyok Hope-al és lehet, hogy most elveszítem! Lehet, hogy egy perc alatt romokba dől az életem. Értik?
-Felkísérjem a pszichológushoz?-kérdezte Dr. Maden.
-Nem kell, köszönöm.-utasítottam vissza.-Calum-höz mikor mehetek be?-kérdeztem Dr. Davidon felé fordulva. Ránézett az órájára, majd megszólalt.
-Egy óra múlva.-mondta határozottan. Erre elköszöntem és kimentem a szobából. Lesiettem a földszintre. Szétnéztem. Nem éreztem semmit a kétségbeesésen kívül. Minden egyszerre kavargott bennem. Lehet elveszítem azt a lányt, aki az életemben a legfontosabb. Amit szerintem nem tudnék kezelni. Így sem tudom felfogni, hogy most mi történik, igazából semmit sem tudok. Csak annyit, hogy itt vannak, Hope-ot vizsgálják, Calum meg jobban van már. Itt mászkálok a kórház folyosóin, azt sem tudom, hogy merre vagyok, hogy most mit kezdjek magammal. Legjobb ötletnek azt láttam, hogyha szívok egy kis friss levegőt, így hát kisétáltam a kórház ajtaján, amit pár perc bóklászás után segítséggel találtam meg. Elmentem sétálgatni a kórház melletti parkba. Az idő kellemes. Fúj egy kis szél, ami enyhén hűvös. A park szépen ki van világítva. Könnyezni kezdtem, akárhányszor eszembe jutott Hope neve. A kezembe vettem a telefonomat, majd nézegettem a fekete képernyőt. Még most sem tudom feldolgozni a történteket. Akármit meglátok Hope jut az eszembe. Meglátok egy virágot, meglátok egy üres padot, mindenről csak ő jut az eszembe. Elég fura érzés ez, talán a legfurább amit valaha éreztem és nem akarom többé. Ezért úgy döntöttem, hogy felhívom Ashton-t. Azt hiszem, hogy ő tud nekem segíteni megnyugodni, ugyanis a szám remegett. Nem tudom milyen a sokkos állapot, de azt hiszem, elég közel álltam hozzá.

26. rész

(a kép forrása: weheartit)

***Hope szemszöge***

Délután nagyon jól ment minden a koncerten. Semmi gond nem volt a hangommal, viszont a végére ismételten berekedtem egy kicsit, de már nem bánom. Most jöhet egy kis pihi, nem csak nekem, hanem a hangszálaimnak is.

A fiúk is nagyon jók voltak, büszke vagyok rájuk.

-Ügyesek voltatok.-szaladtam Luke-hoz és átöleltem.

-Ti is nagyon jók voltatok. Hangszálaid hogy vannak?

-Kicsit elrekedtem, de jól vagyok.

-Rendben akkor.-adott egy puszit a homlokomra.

-Hope beszélhetünk?-kérdezte Taylor. Én bólintottam egyet és követtem őt az öltözőjébe.-Bocsáss meg, hogy mindig akkor zavarlak meg, amikor Luke-al vagy.

-Ugyan.-nevettem.

-Szeretnék kérdezni tőled valamit. Szóval, ma a fellépésünk után gondolkodtam egy kicsit. Azt szeretném, hogyha a következő turnémra eljönnél velem. Előadhatnád a dalaidat, amiket írtál, énekelhetnénk együtt az én dalaimat, meg a tieidet is. Ott lesz a Fifth Harmony is. Szóval a kérdésem az az lenne, hogy eljössz velem a turnémra?

És itt elakadt a lélegzetem. Éreztem, hogy egy hatalmas mosoly ül az arcomra, amit alig tudtam visszatartani. Legszívesebben sikítanék örömömben.

-Igen, szeretnék elmenni.-mondtam még mindig mosolyogva. Alig akarom elhinni, hogy ez velem történik meg. Taylor Swift meghívott a turnéjára, és ez annyira, de annyira hihetetlen!

-Majd még beszélünk erről egy pár nap múlva, addig még el kell intéznem pár dolgot.

-Rendben, köszönöm.-mondtam miközben próbáltam visszatartani a könnyeimet. Átöleltem Taylor-t és visszamentem a fiúk öltözőjébe, már sírva. Amikor megláttak, szerintem rendesen megijedtek.

-Mi történt?-kérdezte Ashton, Luke elém állt és megfogta a kezemet.

-Bántott valaki?-kérdezte Mikey.

-Dehogy bántott.-legyintettem egyet és elnevettem magam.

-Hát akkor meg?-kérdezte Luke.

-Turnéra megyek Taylor-ral!-mondtam hangosan. Persze már amennyire tudtam a hangom miatt. Meg jobban sírni kezdtem, a fiúk meg kiabálni, bár miért, azt nem tudom.
-Gratulálok Hope.-mondta mosolyogva Ashton és átölelt.

***

-Srácok, én nem akarom, hogy Hope elmenjen...-hallottam meg Luke szomorú hangját. Félelmetes, hogy még a fürdőbe is behallatszik minden.

-Nem lehetsz ennyire önző.-mondta Calum.-Megérdemelte ezt. Te is mindig otthon hagyod, szerinted neki milyen az? És ráadásul már 3 éve próbálkozik ismertebb lenni és itt az alkalom Luke, ezt nem ronthatod el. Nem teheted tönkre ezt az esélyét.

-Igaza van Calum-nek, ennyire nem lehetsz önző.-tette hozzá Ashton.

-Én nem önző vagyok, hanem szerelmes!

-De, te önző vagy.-mondta Ash.

-Hogy mondjam el nekik? Szerintetek? Valami tipp?

-Nyeld le. Csak úgy egyszerűen. Engedd el, engedd el arra a turnéra, Luke ez hatalmas lehetőség. Ez körülbelül olyan, mint nekünk anno a One Direction.

-De én nem akarom, hogy Hope híresebb legyen.

-Na jó, ez már tényleg önzőség.-mondta Mikey.

-És miért nem? Valami oka csak van.-kérdezte Calum.

-Van...-tétovázott Luke, majd pár másodperc múlva megszólalt.-Én féltem. De nem csak most. Mindig féltem, amikor a turnén vagyunk, otthon van magában és akármi történhet és én nem tudom megvédeni. Például a múltkor a Demi-s sztori. Srácok nem.-lassan kiléptem a fürdőszobából és a srácok felé fordultam. Luke háttal ült nekem.-Nem mehet el, nem engedhetem.

A srácok megköszörülték a torkukat és a fejüket kezdték vakargatni, mire Luke hátranézett. Én vállat vontam. Hiába akartam megszólalni, valamiért nem jött ki hang a torkomon. Lehet még mindig nincsen 100%-on a hangom, vagy csak egyszerűen elakadt a szavam. Fájt amit Luke mondott, mintha kitépték volna a szívemet, hisz tudja, hogy ez az álmom, mióta ismerjük egymást, ezt akarom. Most itt állok a kapujában és meg akar tőle fosztani. Érezhetően megváltozott a légkör. Lassan rájöttem, hiába várok arra, hogy Luke szólaljon meg...nem fog. Ismerhetném már, hisz 4 éve leszünk együtt. Azt hittem, hogy kiismertem, de ezek szerint nem. Amit most mondott, kettétört. Nem hittem, hogy okozhat nekem ekkora fájdalmat.-Ha-ha...hallottad?-kérdezte halkan, elcsukló hangon. Könnyes lett mindkét szemem és lassan bólintottam egyet.
-Elmegyek arra a turnéra, ha akarod, ha nem. Döntöttem.-mondtam halkan, de legbelül szétrobbantam volna.-Bocsi fiúk.
-Hope, én nem akartam.
-Mégis mit?-elindultam a szobánk felé.-Hogy meg akarsz fosztani a hírnévtől? Hogy meg akarsz fosztani az életemtől? Tudod, hogy a zene a mindenem, tudod, hogy mennyire akartam ezt! Most itt vagyok, már csak ennyi kell és te nem engeded meg.-a mutató és a hüvelyk ujjamat szinte összetettem, ezzel éreztetni akartam, mennyi az az ennyi, amiről beszéltem. Luke megfogta a csuklómat és próbált átölelni, de nem engedtem neki.-Menj a francba.
-Nem úgy értettem.

-Ebből már nem tudsz kimászni Luke Robert Hemmings!-mondtam annyira hangosan, amennyire a hangszálaim engedték és bementem a szobába.

***Luke szemszöge***

-Ebből már tényleg nem tudsz kimászni...-mondta Michael nevetve.

-Szerintem nem annyira nevetséges.-mondta halkan Calum.

-Tényleg eléggé ideges lehetett. A teljes nevemen csak akkor hív, ha mérges rám.

***December 29.***
***Hope szemszöge***

-Na, gyere már Luke.-kérleltem a barátomat. Ma Calum-mel bulizni megyünk, most indulunk, de Luke nem akar jönni. Tipikus ő...

-Most nem akarok kicsim. Örülök, hogy otthon lehetek és pihenhetek.

-Jó, akkor nem kérlek meg többet rá.-mondtam durcázva.-Majd jövök valamikor, ne várj meg.

-Oké.-mondta és a távirányítót szorongatta a kezében.

-De komolyan.

-Nem leszek fent nyugi.-mondta mosolyogva.

-Akkor megyünk, szia.-mondtam és nyomtam egy puszit a szájára.

-Szeretlek.-lehellte ajkamra.

-Én is téged.

Calum-mel kezet fogott és amikor mentünk ki az ajtón, még egyszer utánam szólt. Hátrafordultam és megláttam, ahogy csücsöríti a száját. Szélesre nyílt ajkakkal mentem vissza hozzá és adtam neki még egy puszit.

-Vigyázz magadra.

-Vigyázni fogok.-megöleltem, aztán visszasiettem Calum-höz. Beültünk az autóba és elindultunk a szórakozóhelyhez.

(a kép forrása: weheartit)

Hope ruhája a abuliban

***

-Menni kellene Hope.-mondta Calum.

-Mi?-kérdeztem vissza. Semmit sem hallottam, annyi ember van itt, hogy az borzasztó.Mit vártam, ez Sydney.

-Nem megyünk haza? Már hajnali 2 lesz. Kicsit elfáradtam és holnap, vagyis ma, érted, találkozónk lesz a managment-tel.

-Oké, oké.-mondtam elég hangosan ahhoz, hogy meghallja. Elindultunk kifelé a szórakozóhelyről. Amint az ajtóhoz értünk, fényképzeni kezdtek a lesifotósok, a fanok meg még ki tudja kik. A lényeg az, hogy mindenhol vakuk villogtak, amitől alig láttam valamit. Kérdezgettek hogy együtt vagyok-e még Luke-al, hogy ő most hol van. Alig tudtam haladni, Calum megfogta a kezemet és húzott a tömegen keresztül. Akkor elkezdték kérdezgetni, hogy szakítottam-e Luke-al és most Calum-mal járok-e, csak azért mert megfogtam a kezét. Komolyan mondom, az emberek néha annyi sületlenséget találnak ki. Calum az egyik legjobb barátom, ne már, hogy nem foghatja meg a kezemet.

Hátra nézett rám, én meg ejtettem egy mosolyt, hogy lássa, minden rendben van. Közben nem. A vakuktól alig láttam valamit, sőt, egyszer majdnem el is estem. Kaptak már el paparazzók, de hogy ennyi egyszerre. Ilyenre még nem volt példa. Aztán lassan a kocsihoz értünk, kinyitottam és megkönnyebbülten beültem az ülésbe.

-Hú, ez meleg volt.-mondtam nevetve. Becsuktam a szememet és még akkor is kis csillanó fényeket láttam.

-Ez semmi.-ő is nevetett.

-De élveztem.

-Menjünk innen, mielőtt idejönnek fotózgatni és nem tudunk majd elindulni.-bólintottam egyet és beindítottam a motort. Kihajtottam a parkolóból egyenesen fel az autópályára.

-Na, még vagy egy fél óra hazáig. Szerinted alszik Luke, vagy megvár?

-Nem tudom. Ha tényleg azért nem jött, mert fáradt, akkor alszik.

-Indítok valami zenét.-bekapcsoltam a rádiót és régi Britney Spears, 1D, The Wanted dalok mentek.-Jó volt a buli, nem?

-De, csak legközelebb, ha jövünk, akkor taxival megyünk haza, hogy ihass.

-Nem akartam inni. Csak egy kicsit kizökkenni a mindennapi életből.

-Azért örültem volna, ha iszol egy kicsit.

-De a bulizás nem arról szól, hogy iszol. Láttad, hogy milyen jól éreztem magam alkohol nélkül is.

-Oké, nem vitatkozok. Viszont az eléggé érdekes volt, hogy azt hitték a paparazzók, járunk, csak azért, mert megfogtam a kezed.

-Igen, ezen én is elgondolkodtam, eléggé érdekes volt. De nem baj, hagy higyjék. Csak nevetek rajtuk. Viszont azon is jót nevettem, ahogy az a kis szöszi, műszájú csaj próbált rádnyomulni.

-Jaj, hagyjál vele, alig tudtam lekoptatni.-nevetett.-Nem szeretem a mű nőket.

-Amúgy...csak egy kérdés.-az alsó ajkamba haraptam.-Neked bejön Angie?

-Angie?-visszakérdezett.-Nem rossz csaj, de neki van barátja. Meg amúgy is barát barátjával nem jönnék össze.

-Na, Calum.-nevettem.

-Mondtam, hogy jó csaj. Ennyi nem elég?-kérdezte zavarban.

-De, tökéletesen.

-Jó, de akkor ígérd meg, hogy nem mondod el neki.

-Megígérem.-mosolyogtam. Pár percig csendben ültünk egymás mellett, amikor beindult Katy Perry Unconditionally című dala. Hangosan elkezdtük énekelni és össze, vissza nevettünk, meg Calum átírta a dalt, hülyeségeket énekelt. Jobb barátot nem is akarhatnék nála.

***Luke szemszöge***

Fogalmam sincsen, hogy hány óra lehet, de a telefon csörgésére keltem fel. Meg se néztem ki az, csak automatikusan kinyomtam. Egy pár perc múlva újra megcsörrent. Dünnyögtem párat és felvettem a telefont.
-Igen.-szóltam bele olyan halkan, amennyire csak tudtam.
-Jó estét, Luke Hemmings-et keresem.-szólt bele egy lány hangú nő.
-Én vagyok az. Ki beszél?
-Dr. Emilya vagyok. Azért hívom, mert tudatni szeretném magával, hogy a barátjai ma hajnalban autóbalesetet szenvedtek.