2014. november 3., hétfő

4. rész

Sziasztok!

Nem tudom, hogy láttátok-e az új külsejét a blognak. Bemutatkozást is írtam, meg mindent. :D
Sajnos az eredeti bemutatkozás, amit írtam, azt nem lehetett elmentetni, mert túl hosszú volt. De most úgy gondoltam, hogy az eredeti verziót is megosztom veletek:
Luke Hemmings és Hope White tizenéves fiatalok, akik 3 éve egy párt alkotnak. Az emberek viszont nem szeretik azt, hogy ők együtt vannak. Akkor kezdett elfajulni a dolog, amikor Hope és Luke is híres lett az internetnek köszönhetően. A körülöttük élők mindent elkövetnek azért, hogy szétszakítsák őket, hazudozások és árulások sora kezdődik meg, de a fiatalok szerelme egyre erősebb, és erősebb lesz.
Annyira sok gond terhelődik rájuk, -turnék, távolság, fellépések és a családtagok, őrült fanok beszólásai és bántalmazási- hogy csak egyetlen dolgot látnak kiútnak: a halált.
Ez lett volna ez a kis ismertető, remélem így többen kedvet kaptatok az olvasásához.
ui.: jó olvasást!

(a kép forrása: weheartit)


Elhúztam a számat, Luke szomorúan nézett rám.
-Tudom, hogy nem örülsz neki.
-Én csak féltelek.-mondtam.
-Minden nap beszélhetünk majd.-ölelt meg.
-Ja, és mégis, hogyan? Több tíz óra lesz közöttünk. Felfogtad?-kérdeztem.
-Nembaj, akkor majd éjszaka is fent leszek, csak azért, hogy veled beszélhessek.-megpuszilta a fejemet. Én elengedtem őt és leültem a kanapéra. Ebben a pillanatban anya lépett be az ajtón. Megilletődött, amikor meglátta Luke-ot, de elmosolyodott. Hogy mi? Anya elmosolyodott Luke láttán?
-Sziasztok.-köszönt.
-Szia.-köszöntünk Luke-al.
-Figyelj kicsim, csak 3 hónap.-mondta Luke és leült mellém a kanapéra. Anya nagy csomagokkal jött haza, azt hiszem, hogy valamit főzni fog.
-Most nem tűnik soknak ez a 3 hónap, de amikor benne leszünk, akkor az lesz. És én nem bírok ki ennyit nélküled.
-Jövök haza, amint tudok. Tudod, hogy nem hagynálak egyedül.-megsimogatta az arcomat. Láttam anyán, hogy nem bírja ezt a sok nyáladzást, amit mi csinálunk. Komolyan mondom, hogy színdarabba illő szerepet játszottunk most el. De én tényleg féltem. Holnap már mennek is, aztán 3 hónapig nem látom. Borzasztó belegondolni, annyira sok ez az idő.
-Akkor majd novemberben találkozunk...-mondtam a könnyeimmel küszködve. Láttam Luke-on, hogy ő is elszomorodott, anya meg majdnem elhányta magát miattunk. Felálltam a kanapéról, Luke-ot is magammal húztam és bementünk a szobámba.
-Most minek jöttünk ide?-kérdezte.
-Nem láttad anyát? Majdnem elhányta magát miattunk. Már nem bírtam nézni. Jó volt egy kicsit húzni az agyát. Miért nem szeretnek minket?-öleltem meg.
-Szeretnek...-válaszolta Luke. Én érdeklődő fejet vágtam.-Vagyis szeretni fognak...
-Azt várhatod. Anyukád ki nem állhat engem. Soha nem fog megszeretni. Hogy tudsz még így is szeretni?-Luke elkezdte simogatni a fejemet. Hiányozni fog nagyon, ahogy nem ölel meg, ahogyan nem ad csókot, ahogyan nem mondja, hogy szeretlek. Hiányozni fog a hangja.
-Tudod, én a szívemmel szeretek és nem a szememmel. Bár azért eléggé csinos vagy. Sőt!-ez is fog hiányozni, de borzasztóan.
-Luke, nem akarom, hogy elmenj.-elkezdtem sírni.
-Te most sírsz?-tette fel a kérdést. Én nem válaszoltam neki.-Hope, nem szabad. Jövök haza és aztán csak veled leszek, érted, csak veled! Annyira szeretlek, ne csináld kérlek. Megértheted, hogy most el kell mennem.-felemelte a fejemet és rám nézett.-Adok neked egy feladatot.-vigyorgott.-Van 3 hónapod arra, hogy írj egy dalt, amit majd ha hazajöttem, akkor ketten eléneklünk.-vetette fel az ötletet. Nekem tetszett nagyon, így bólogattam.
-Alszunk ma együtt?-kérdeztem.
-Mégis hol?
-Itt? Nálunk? Az én ágyamban? Csak ketten?-törölgettem a könnycseppeket a szememről és közben egy enyhe mosoly jelent meg az arcomon.
-De anyukád nem engedné meg. Titokban meg nem lehet, tudod már hányszor lebuktunk.
-De anya ma este nem lesz itthon.-súgtam a fülébe. Ő elmosolyodott és beleegyezett.-Nekem viszont mennem kell táncra.-mondtam.
-Balett, vagy rocky?-kérdezte.
-Rocky.-mi csak így hívjuk. Amúgy az eredeti neve akrobatikus rock and roll.
-Muszáj menned?-kérdezte az alsó ajkát biggyesztve.
-Muszáj. Nemsokára lesz egy fellépésünk. Nem hagyhatok ki egy próbát sem.-a szekrényemhez siettem és pakolni kezdtem az edzőtáskámba. Luke mellém állt. Én abbahagytam a pakolást és ránéztem.-Igen?
-Én meg a rocky miatt féltelek. Nagyobb bajod is eshetett volna...
Én erre felé fordultam, a két kezemet a vállaira raktam.
-Azt az időszakot már lezártam, Madison-t kirúgták tudod...nem kell féltened.
Luke félelme nem alaptalan...tavaly történt nagyjából egy éve. Éppen fellépésen voltunk, Luke is ott volt és a többi 5SOS bandatag is. Az akrobatikus rock and roll arról híres, hogy a csapattagok egymást dobálják a levegőben, pörgünk meg mindent csinálunk. Szóval igen, nem a legbiztonságosabb táncműfaj, az igaz, de 10 éve már elsajátítottam, így nem kell annyira félteni.
Na szóval, azon a napon az történt, hogy az egyik csapattársam beteg lett, kórházba került és így egyértelműen nem tudott jönni a fellépésre. Így hiányos lett volna az előadás. A csapatvezetőnk az utolsó pillanatban megváltoztatta a koreográfiát, ezért körülbelül fél óránk volt megtanulni az újat. Az edzőnk is jelen volt, aki azt mondta, hogy mivel én teljesítettem a legjobban, ezért engem dobhatnak fel a lányok a levegőbe, meg még 2 másik társamat. Hát, mondom okés, beleegyeztem. A tanár azt mondta, hogy engem Madison-nak és Anne-nek kell feldobnia és elkapnia. Madison nem arról híres, hogy mennyire szeret engem. Amióta elkezdtem feltölteni a videóimat az internetre, azóta utál. A próbák jól sikerültek. Amikor viszont a táncparketten kellett előadni, nem sült el a legjobban. Feldobtak mind a hármunkat a levegőbe, ahol egy spárgát kellett csinálni. Eddig minden jó volt. Csak az érkezés nem volt rendben. Ugyanis Madison-nak kellett volna elkapnia, viszont neki esze ágába se volt. Csak egyszerűen arrébb állt, ugye Anne egyedül nem tudott elkapni rendesen, pedig próbálta. Pont a vállamra estem. Annyira fájt, mint még soha semmi. Minden fekete volt fehér pontokkal kiegészítve. Pár másodperc után mindent tisztán láttam,  Mindent kinéztem volna Madison-ból, de ezt nem. Az orvosok a kórházban megállapították, hogy eltört a vállam és az alkarom is, így az egész bal kezem gipszben volt másfél hónapig. Luke meg ott várt engem a kórházban. Az első egyből az volt, hogy átölelt. Aztán kérdezte, hogy fáj-e még a kezem. Erre fancsali fejjel mondtam neki, hogy "szerinted?". Azóta félt engem.

***

Itt fekszünk az ágyamban, csak mi ketten, senki sem zavar minket. Luke mellkasára feküdve nézem a TV-t, ő közben valami dallamot dúdolgat és és simogatja a fejemet. A TV-ben sajnos csak azt hallani, hogy hány halálos baleset volt, meg, hogy egy embert megharapott egy cápa a Bondi Beach-nél. Mostanában túlságosan sok cápa- és krokodiltámadás történik.
-Mit dúdolsz?-néztem fel Luke-ra.
-Csak egy dalt próbálok összeállítani a fejembe. De valami hiányzik belőle.-dünnyögte.
-Igen, én hiányzok belőle.-kuncogtam. Ő elmosolyodott és dúdolt tovább. Hallottam, ahogyan ver a szíve. Olyan szép pillanat, szinte leírhatatlan. Mindig, amikor találkozunk pillangók röpdösnek a gyomromba. A csókja felpezsdít, a hangja beindít, amikor levegőt veszek, akkor tudom, hogy az csakis miatta van, mert ha ő nem lenne, akkor talán már én sem...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése