5. rész

***1 hónappal később***
***Este 18:30***

Már egy hónapja annak, hogy elmentek a fiúk. Nélkülük tényleg nagyon unalmas, de szerencsére a barátnőm Angie nem engedi, hogy unatkozzak. Meg a rajongók is itt vannak, akik minden kis aprósággal meglepnek. Most is jött pár levelem, az előbb voltam kint megnézni a postaládát.

Az első levél, ami a kezembe akadt az Hannah-tól jött, ezt írja benne:

Szia Hope!

Nagyon nagyon boldog vagyok, amiért írhatok neked. Ha nem is találkozhatok vele, akkor legalább írni írhatok.

Nagyon nagy rajongód vagyok és egyszerűen imádom a hangodat! Azt szeretném, hogy ha az éneklést soha nem hagynád abba és több saját szerzeményedet tennéd fel, mert imádlak és ezt nem tudom szebben kifejezni. Értelmet adtál a zenének, és büszke vagyok arra, hogy a példaképem lehetsz. Mellesleg szurkolok neked és Luke-nak, remélem jól vagytok mind a ketten.

Küldtem egy válaszborítékot is, nagyon boldog lennék, egyszerűen felrobbannék örömömben, hogy ha visszaírnál nekem. Köszönettel: Hannah.

Amikor elolvastam, azt hittem, hogy elsírom magam. Még egy ember, aki szeretné, ha együtt maradnánk Luke-al.

Leültem az asztalhoz a gabonapelyhem elé és kibontottam a második levelet, amit Lilly küldött.

Kedves Hope!

Annyira nagy rajongód vagyok, hogy az valami hihetetlen. Minden dalodat, cover-odat imádom, erre nincsen más szó. Nagyon örülnék, hogyha egyszer élőben is találkozhatnék veled. A példaképem vagy! Nagyon sok mindenre megtanítottál. Például arra, hogy sosem szabad feladni; az anyukád az ellen volt, hogy énekesnő légy, te mégis az lettél. Megtanítottál arra, hogy higyjek magamban; kibeszéltek suliban, de te mégis ugyan olyan vagy. Annyira köszönöm neked! Tényleg nem tudod, hogy mennyit segítettél nekem. A zenéd mindig megnyugtatott és rá kellett jönnöm arra, hogy nem szabad megváltoznom. Tudod, engem iskolában nagyon sokan bántanak, mert színésznő szeretnék lenni. Az adottságaim megvannak hozzá, a szüleim mind a ketten, sőt még a nővérem és a bátyáim is színészként dolgoznak. De az iskolában kinevetnek emiatt. Amikor rossz kedvem van, akkor csak egyszerűen beindítom a telefonomon a dalaidat és máris jobb a kedvem. Annyira köszönöm!
Ne...ugye, ez most valami vicc? Azt hittem, hogy elsírom magam...

***Hajnali 01:13***

Valaki ráült a csengőre. Egyfolytában nyomta, nem akarta abbahagyni. Azt hittem, hogy felkelnek a tesóim, de szerencsére aludt tovább. Amikor kinyitottam az ajtó, Luke anyukája állt velem szemben. Én nagyra nyitott szemekkel néztem rá, mire ő zihálva hablatyolt valamit Luke-al kapcsolatban. A végén lenyugodott, és csak annyit hallottam, hogy valami nagy baj történt.
-Várjunk...maga miért van itt?-kérdeztem.
-Luke-nak balesete volt!-mondta zihálva és félig sírva. Én nem értettem semmit. Hirtelen kétségbeesett lettem, nem tudtam, hogy elhigyjem-e, amit mond.
-Ha balesete lett volna, akkor miért jönne ide?-tettem fel a kérdést az ajtónak támaszkodva.
-Mert tudod, hogy nagyon fontos vagy Luke-nak.
-Figyeljen, hajnal van, aludni akarok, menjen haza.-mutattam neki a kapu felé.
-Ne, nem! Luke-nak szüksége van rád.-letérdelt a lábtörlőre. Itt már valami komoly helyzet lehet. Az anyja nem szokott ilyeneket csinálni, ráadásul nem nekem!
-Nem, ez egy kitaláció!-nyugtattam magamat hangosan.-Nem hiszem el, beszéltem tegnap Luke-al, minden rendben volt vele is, és a többi fiúval is.
-De Calum-mal hülyéskedtek a színpadon és mind a ketten leestek!-kezdett el sírni az anyukája.
-Szerintem maga csak rosszat álmodott, menyjen haza és hagyjon békén, hagy aludjak!-rácsaptam az ajtót. Próbáltam felfogni azt, amit az imént mondott a barátom anyukája, de valahogyan nem sikerült. Bepánikoltam. Mi van, ha igaz?
-Van valami baj, Hope?-jött ki a szobájából Tom, az öcsém.
-Nem semmi baj.-mondtam neki könnyezve.
-Ki volt az?
-Áhh...mindegy, hosszú.
-Itt van előttünk az éjszaka...-válaszolta.
-Menj, feküdj vissza. Reggel suli. Irány az ágy!-mutattam a szobájára. Ő tudomásul vette és vállat vonva visszament a szobájába. El se tudom képzelni, hogy mit gondolhatott most.
Próbáltam nyugtatgatni magamat. Hány óra lehet most Los Angeles-ben? Vajon felveszik a telefont a srácok?
Rákerestem Luke nevére a telefonomban, majd rányomtam a hívás gombra. Sokáig csörgött, majd végül kisípolt. Ez vagy úgy négyszer történt meg, és ezután azt mondtam, hogy hívom inkább Ashton-t. Elvégre neki van legelöl a neve a telefonomban is. Hiába hívtam őt is, nem vette fel. Minek nekik a telefon? Szét tudnék robbanni az idegtől, ha tudnák, hogy mi folyik itthon.
Hívtam Mikey-t, őt is többször, de semmi reagálás, az eredmény ugyanaz: kisípolás, majd hangposta. Nem tudtam mit csinálni. Bementem a szobámba, lefeküdtem az ágyamra, Luke pólóját a kezembe vettem és szorosan magamhoz öleltem. Mielőtt elment, a kezembe nyomta, hogy mindig velem lehessen az illata. Olyan aranyos volt ez tőle. Én is odaadtam neki az egyik pólómat, hagy érezze az illatomat. Végül is, most 3 hónapig nem találkozunk.
Csak egy esélyem van már. Egyetlen egy...ha Calum sem veszi fel a telefont, én megőrülök! Csörög, csörög, csörög, csörög, csörög, de semmi. Kisípolt...nem tudom mit kell ilyenkor tenni. Hívjam még őket vagy ne? Végül is, miért ne? Újra megpróbáltam felhívni Calum-ot. Csörög, csörög, csörög, csörög...és felvette. Amikor meghallottam a hangját, elkezdtem könnyezni komolyan mondom.
-Calum, jól vagytok, ugye? Mond, hogy jól vagytok!-szóltam bele a telefonba.
-Hope, te vagy az?-kérdezte álmosan. Hallatszódott a hangján, hogy most kelthettem fel, de ez egy csöppet sem érdekelt.
-Jól vagytok?-folyton ezt hajtogattam.
-Persze, de miért?-kérdezte.
-Igeen!-örömömben felpattantam.-Luke is jól van?
-Igen, ő is jól van, itt fekszik mellettem békésen. De miért ne lennénk jól?
-Most nálunk hajnali 1 óra van, Luke anyukája meg beállított sírva, hogy te és Luke leestetek a színpadról.-nyögdécseltem. Olyan mérhetetlenül mérges voltam.
-Hogy mi?-kérdezte.-Várj, felkeltem Luke-ot.-mondta. Hallottam, ahogyan szólongatja. És azt is hallottam, ahogyan Luke dünnyög, hogy nem akar felkelni. Calum a füléhez nyomta a telefonját, majd Luke beleszólt.
-Hallo, ki az?-kérdezte álmos hangon.
-Szia kicsim, jó reggelt.-válaszoltam.
-Szia életem.-mondta miközben egy hatalmas levegőt fújt ki.
-Annyira örülök, hogy jól vagytok.-kezdtem el sírni, ami a vonal túlsó felén is hallatszódott, való színüleg.
-Mi??-kérdezte.
-Anyukád beállított az éj kellős közepén hozzánk, hogy Calum és te leestetek a színpadról és megsérültetek. Elküldtem a francba, mert nem hittem neki, de bogarat ültetett a fülembe.
-Ahhj...-sóhajtozott.-Majd beszélek vele, ha legközelebb akármit mond, ne hidd el neki. Okés?
-Rendben.-válaszoltam még mindig könnyezve.
-Most pedig irány vissza az ágy, és legyenek szép álmaid kicsim.-mondta.
Elköszöntünk egymástól, leraktam a telefont és visszafeküdtem aludni. De nem tudtam álomra hajtani a fejemet. Csak azon gondolkodtam, hogy mit követtünk el, amiért ennyire utálnak minket? Soha egy rossz szót nem mondtam senkinek. És Luke se. Mind a ketten jó családban nőttünk fel, kedvesek vagyunk mindenkivel, nem vagyunk bunkók. Ráadásul mind a ketten kitűnő tanulók voltunk. Luke is és én is jeles érettségivel rendelkezünk. Semmi okuk nincsen az embereknek, higy utáljanak minket. Az lehet, hogy nem vagyok szimpatikus Luke anyukájának. Emlékszem, pont ezelőtt egy hónappal találkoztam vele utoljára. Feküdtem a mellkasán, ő meg dúdolgatott. Aztán elaludtam. És reggel keltett fel, hogy mennie kell, annyira szomorú voltam.
De, hát az élet egy kihívás, én pedig vállalom.