9. rész

Sziasztok! ^^

Itt következő rész, ami egy kicsit rendhagyó lett, remélem ezt is annyian elolvassák, mint az előzőket.

Jó olvasást!

(a kép forrása: weheartit)

***2 nappal később***

Sajnos tegnap haza kellett jönnöm Sydney-be, mert a srácok menedzsere megtudta hollétemet, így nem volt maradásom. Luke nagyon mérges volt, Ashton szomorú, Calum-nak és Michael-nek hiányzok. És ők is hiányoznak nekem.
Mielőtt hazajöttem, elmentünk Luke-al bowlingozni. Az igazat megvallva kicsit beparáztam a bowlingpálya láttán, ugyanis, amikor utoljára voltam itt...eltörtem az ujjamat. Szerencsére ez most nem történt meg. Az kellett volna, ugyanis akkor gitározhattam volna törött ujjal.
Itt fekszek az ágyamban, de nem tudok pihenni, mert minden egyes percben rezeg meg bittyeg a telefonom, hogy vagy Twitteren, vagy Face-n, vagy valahol máshol üzenetet kaptam.
-Most már elég!-szóltam idegesen. A kezembe kaptam a telefonomat és feloldottam. 25 új üzenet Facebook-on, 9 Twitteren. Egy másodpercre se hagynak engem békén? Megnéztem a Face-s üzeneteimet, Luke írta a legtöbbet. "Szia Kicsim, nagyon szeretlek. Nem tudom, hogy alszol-e, de tudd, hogy mindig veled leszek. Nem hagylak el sohasem!" Meg ezekhez hasonlót írt. Majd később visszaírok neki. Annyira szörnyen hiányzik. Olyan jó lenne, ha itt lehetne.-Én is nagyon szeretlek.-motyogtam az orrom alatt.
Emlékszem az első találkozásunkra. Haha, nagyon viccesre sikeredett. A suliban volt, egy iskolába jártunk, de külön osztályba. Mindig megnézett a folyosón, de sohasem mert hozzám szólni. Délutánonként mindig a zeneterembe ment Calum-mal és  Michael-el, én pedig előttük jártam oda. Én játszottam először, ők majd csak utánam. Az egyik délután éppen mentem ki a zeneterem ajtaján, amikor a következő párbeszéd részese lehettem, amit Calum és Luke folytatott egymással: "Milyen jól játszik a gitáron, egyszer sokra fogja vinni!"-jegyezte meg Calum. "Jaja, és milyen szép!"-fejezte be Luke. És ebben a pillanatban visszanéztem rájuk, ők meg úgy tettek, mint akik nem csináltak semmit.
Másnap is megismételődött a történet, csak éppenséggel Michael is ott volt. "Azta, azok a kezek!"-mondta Luke. "Nem akarja nekem adni?"-kérdezte Michael. "Szerintem inkább megtartaná."-nevetett Calum. Nem tudom, hogy lehettek hárman együtt, mert tudtommal Luke és Michael nem szerették egymást a kezdeteknél. Furcsa, hogy még most is emlékszek rá, de ki tudná ezt elfelejteni? Apropó, Calum. Talán még 9.-ben lehetett, olyan év vége körül, amikor volt egy matematika verseny, és én pont vele kerültem egy csapatba. Nagyon félénk fiú volt, és engem sem szerettek annyira, ezért nem volt nagy önbizalmam. Én voltam a suli legcsendesebb lánya, sohasem beszéltem, csak akkor, ha szólított a tanár. Nem voltak barátaim. De azon a napon megtört a jég, és a következő kis jelenet játszódott le:
-Szia, Hope vagyok.-nyújtottam a kezemet egy fiúnak, akinek a fekete haja a szemébe lógott. Megilletődötten nézett rám, én talán egy kicsit zavarba is jött.
-Szia.-nyújtotta félénken a kezét.-Calum vagyok.
-Baj van?-próbáltam minden bátorságomat összeszedni és rákérdezni, mert nagyon nem stimmelt valami vele.
-Nem, nincsen semmi.-próbált minél rövidebb válaszokat adni, és nem is nézett a szemembe. Számomra egyértelmű volt, hogy önbizalomhiánya van, akárcsak nekem,
-Hogyhogy itt vagy?-próbáltam beszélésre bírni és közben én is nagyon nehezen bírtam, mert ugye hát...szóval én sem voltam valami beszélő típus.
-A haverom, Luke beteg lett, így engem raktak be helyette.-mesélte.-De, te hogyhogy beszélsz most?-én erre a kérdésre csak mosolyogtam egyet. Aztán a kémcsövekhez sétáltam, Calum meg utánam.
-Én valójában nem vagyok ilyen csendes. Csak nem fecsérelem az időmet olyanokra, akik nem figyelnek rám. Akármit mondanék, nem érdekelné őket.-legyintettem egyet.-Meg amúgy sincsen túl nagy önbizalmam.
-Az nekem sincsen.-mosolygott. Ebben a pillanatban valami különöset érezhetett, mert fekete szemei csak úgy csillogni kezdtek. Mint a sötét éjszakában a csillagok az égen.-Te elég okos vagy nem?-tette fel a kérdést.
-Attól függ, kinek.
-Úgy értem, hogy kitűnő tanuló vagy, nem?
-Igen, eddig az vagyok. De, ha a jegyeim most hirtelen zuhanórepülésbe romlanának, na annak egy páran örülnének.
-Minden parafatáblán látok egy bizonyos Hope-Rose White nevet. Te lennél az?
-Személyesen.-vágtam rá. Igen, a versenyek. Amelyiken eddig részt vettem, azt eddig meg is nyertem. Strébernek tűnhetek, pedig nem így van. Alig tanulok és tanulás helyett is inkább a zenének szentelem az életemet.
-Úgy hallottam, hogy párt kell választani.-kezdte.-De nekem nincsen senkim. Leszel a párom?-kérdezte félénken. Belül hatalmas boldogság töltött el.
-Persze.-válaszoltam egyhangúan.
-Amúgy szépek a szemeid.-mondta.
-Köszönöm. A tieid is.
Próbáltam oldani a feszültséget, amit éreztem kettőnk között, és szerencsére egy kis idő után sikerült is. Másnap kihirdették a verseny nyerteseit, Calum és én lettünk azok. Aznap megfogadtuk, hogy minden héten legalább egyszer összeülünk és írunk dalt, vagy csak simán gitározunk egy kicsit, esetleg zongorázunk. Vagy csak simán beszélgetünk, ismerkedünk. Persze ezt mind titokban csináltuk. Voltak titkos jeleink, titkos írást is kitaláltunk és órákon, amikor a mosdóba kéreszkedtem ki, akkor valójában egy kis üzenetet rejtettem a szekrényébe. És ő is az enyémbe.
Amikor először beszéltem Michael-el, az felettébb érdekes kis eset volt. Majdnem egy hét telt el a matematika verseny óta, amikor mindenki rám szállt az osztályban. Ok nélkül bántottak, én meg már elkönyveltem, hogy igenis június 26.-a egy rossz nap. Tankönyveimet szorosan magamhoz szorítva, lehajtott fejjel mentem csak előre, nem törődve senkivel. És véletlenül nekimentem Michael-nek. A kémia tankönyveim és füzeteim mind a földön landoltak, beleértve a frissen kikapott dolgozatfüzetemet. Ránéztem Michael-re és könnyes szemmel beszaladtam a női mosdóba és magamra zártam az egyik WC ajtaját. Michael-el volt még Calum is. Körülbelül fél óra elteltével eléggé erősnek éreztem magam, hogy újra kiálljak az iskolatársaim elé. Óra volt, sehol sem láttam senkit. Sajnos éppen kémia órám volt és a tanárunk beteg lett, így két osztályt összevegyítettek. Sajnos az az osztály ahova én járta, Michael és Luke osztályával keveredett, így két választásom volt: vagy bemegyek az óra majdnem kellős közepén, elnézést kérek és kapok egy fejmosást. Vagy egyszerűen be se megyek erre az órára. Végül is úgy döntöttem, hogy bemegyek. Kopogtattam a 203-as terem ajtaján, majd benyitottam.
-Jó napot Mrs. Lavigne.-köszöntöttem a tanárt, majd nyeltem egyet és újra megszólaltam.-Elnézést a késésért.
Válaszul mérgesen nézett rám és az asztalra csapott.
-Ne tőlem kérjen elnézést, hanem az itt jelenlévő 45 darab diáktól, akiknek fejenként 200-szor kellett leírniuk a nevedet!-állt dühösen mellém. Fél szemmel néztem rá, a szívem hevesen vert.-Mondták, hogy láttak ma téged, viszont az osztályfőnöktől nem kéreszkedtél haza, ezért itt kellett lenned valahol az iskola épületén belül. Hol járt kegyed?-a kérdésére választ sajnos nem adhattam, mert még mindenki kinevetett volna. Nem volt könnyű szituáció, valamit hazudnom kell. Gondolkodásmenetemet Michael szakította félbe.
-Tanárnő!-szólalt meg Michael.
-Igen?
-Hope miattam volt kint.-mondta. Azt hittem, hogy ott helyben lemegyek hídba. Miket hazudozik itt össze-vissza? Ha? Nem is miatta! Hanem a hülye, idióta osztálytársaimtól.-Véletlenül nekimentem szünetben a folyosón és hatalmasat esett.
-És te ott hagytad?-kérdezte mérgesen a tanárnő. Zöld szemei csak úgy világítottak a mérgességtől. Michael csak ült faképpel. Majd hirtelen bólintott egyet.-Rendben, akkor holnap Hope kisasszony, és te is Michael mentek a büntetésre!
Mindig is ettől féltem a legjobban! A büntetőszobától! A délutáni sulitól! Hogy este 6-ig bent kell poshadnom egy teremben a sok idiótával!
De el kell mondanom, hogy kitűnően telt az ott töltött 4 óra. Hogy miért is? Hát ezért:
Délután éppen, hogy megebédeltem, sietnem kellett a büntetőterembe. Komolyan mondom, mint egy börtön. Pedig csak sírtam egy fél órát a női mosdóba és azért kaptam ezt a büntetést.
-Szia Hope!-köszönt rám Michael.
-Szia.-köszöntem neki vissza udvariasan.
-Tudod, én nagyon szépnek tartalak.-mosolygott rám.
-Ooo...köszönöm.-éreztem ahogyan elvörösödök, és bár nem akartam, önkénytelenül is mosolygásra állt a szám.
-Azok a gyönyörű tengerkék szemeid nagyon illenek a szép barna hajadhoz.-mutogatta a szemeimet, utána meg a hajamat.
-Köszönöm, neked is nagyon szép szemed van. Most, hogy így közelebbről megnéztelek.
És ebben a pillanatban tényleg azt gondoltam. Azok a világoskék szempárok tényleg nagyon szépen mutattak a tejföl szőke hajához. És az a mosoly, tisztára levett ezzel a lábamról. De nem adhattam meg magam.
-Esetleg ráérsz holnap este?-bökdösött meg. Én éppen vizet ittam és véletlenül félrenyeltem.
-Nem hiszem, hogy jó lesz, tanulnom kell, mert 3 nap múlva nyelvvizsgám lesz.-koppintottam le udvariasan. Tényleg elmentem arra a nyelvvizsgára, szerencsére sikerült is letennem olaszból az alapfokot. De ez nem volt mentség arra, hogy ne menjek vele. Randira hívott, próbáltam kitalálni valamit. Abban a pillanatban ez volt a lehető legjobb megoldás, ha ezt mondom.-Köszi amúgy, hogy megmentettél attól, hogy bevalljam az igazat mindenki előtt.
-Tudom, hogy fontos neked a tanulás, de csak egy óráról lenne szó, maximum kettő.
-Jól, van. Akkor találkozzunk itt az iskola előtt, de senkinek erről egy szót se! A barátaidnak se, meg senkinek se!
Végül beadtam a derekamat, nem akartam ennyire udvariatlan lenni. Másnap este lementünk a tengerpartra és beszélgettünk. Elmondtam neki, hogy miért sírtam a folyosón. Mondtam magamról pár szót, és ő is magáról. Persze Calum tudta, hogy mi "randira" megyünk és még aznap este minden kis apró részletre kíváncsi volt. Hogy csókolóztunk-e vagy valami. De semmi sem történt. Szerencsére Mikey mára már kiszeretett belőlem, mert elég érdekes lenne, hogyha én pont az ő egyik legjobb haverjával járnék és ő még mindig szerelmes lenne belém.
Amikor Luke-al beszéltem először...igazából azt a napot szeretném én is meg ő is elfelejteni. Akkor értem hozzá először és nem volt kellemes. Év vége volt, 9.-esek voltunk és volt ilyen sulinap, vagy nem is tudom már mi volt. A lényeg, hogy az összes 9. osztályosnak ilyen bátorságpróbán kellett részt venni. Csapatokba kellett rendeződni. Mindegyik tesitanárnak volt egy csoportja, és a tanárok válogatták bele a tagokat. És milyen véletlen, hogy Luke, Calum, Michael és én egy csoportba kerültünk, nemde? Már nem nagyon emlékszem az egészre, de valami olyasmi volt, hogy először gátakat kellett átugrani időre, vagy már nem is igazán emlékszem rá. Aztán jött a kötélmászás. Sorba álltunk, és sajnos én voltam a legutolsó. Luke előttem. Nagyon magasan voltak kifüggesztve a kötelek és minden párosnak egyszer fel kellett mászni a tetejére, aztán vissza a földre. Nekem Luke lett a párom, ha akartam, ha nem, mert a mi csoportunk csak így volt meg párosával. Nem tudtam tiltakozni, és valójában nem is akartam, mert örültem, hogy végre lehet valami közöm Luke-hoz is. Calum elmondása szerint nagyon kedves fiú volt akkor is, csak sajnos én nem azt az oldalát ismertem meg. Szóval a kötélmászás nem sült el jól. Alig mászhattam 3 métert, amikor felettem Luke hirtelen elengedte a kötelet és zuhanni kezdett lefele, engem meg sodort magával. Mind a ketten a földön landoltunk, ő ráadásul még rajtam is feküdt. Síri csend lett, Luke még levegőt se mert venni. Hirtelen mindenem megfájdult, de nem mertem semmit sem csinálni. Senki nem jött oda hozzánk, vagy valami. Majd csak akkor érkezett segítség, amikor az egész tornaterem az én fájdalommal teli üvöltésemmel telt meg. Az első, aki odajött hozzánk, az Calum volt. Próbálta leszedni rólam Luke-ot, majd jöttek sorban a tanárok. Amire még emlékszem az annyi volt, hogy a kórházban kellett ülnünk vagy 4 óra hosszát és addig egy csomó fájdalomcsillapítót beszedtünk. Ráadásul nekem eltört a csuklóm, neki meg annyi baja lett csak, hogy agyrázkódást kapott.
-Vigyázhattál volna!-szólt le.
-Nézz rám! Eltörted a csuklómat!-mutattam neki a begipszelt kezemet. Chh...mintha én lennék a hibás, hogy rám esett!
-És nekem meg agyrázkódásom lett!-mérgelődött.
-Ahhoz lennie kellene agyadnak is, hogy rázkódni tudjon!-vágtam vissza. Erre nem mondott semmit. Anya nem volt elragadtatva a törött kezemről, bevallom, én sem. Így nem tudtam gitározni, se zongorázni, de még hegedülni sem.
És ez volt az első beszélgetésünk. Aztán másnap odajött hozzám a suli aulájában, amikor nagyban tanultam a földrajzot, hiszen elfelejtettem, hogy témazárót írunk.
-Szia Hope.-ült le mellém a padra.
-Húzz innen!-szóltam rá. Erre kivette a tankönyvet a kezemből és elszaladt vele. Azon gondolkodtam, hogy miért jött ide, hozzám? Nem volt elég a tegnap? Sajnos nekem úgy tűnt, hogy nem. Szerencsére utolértem, kikaptam a tankönyvet a kezéből és visszaballagtam a cuccaimhoz.-Hagyj békén!-üvöltöttem rá. Erre fogta magát és eltűnt a folyosó végén. Kicsit rossz érzés volt, hogy így elküldtem, de megelőző nap még eléggé fasírtban voltunk.
Talán 1-2 nap telhetett el és találtam egy eléggé érdekes üzenetet a szekrényemben. Valami olyasmi állt benne, hogy "ma este gyere az Opera Házhoz xxCalum". De valami nem stimmelt...hazavittem és összehasonlítottam az előző írásokkal, amiket Calum adott. És az írás nem egyezett. Felhívtam Calum-ot, hogy beszélnünk kell. Találkoztunk is, és kérdezősködtem Luke-ról. Nagy nehezen kiszedtem belőle, hogy teljesen belém van zúgva. Viszont nem írhatta ő, mert nem tudta, hogy mi Calummal levelezgetünk, vagy akár jóba is vagyunk. Valaminek lennie kellett a háttérben, vagy akkor még úgy gondoltam. Végül is elmentem a találkozóra, és nagy meglepetésemre Luke volt ott. Kérte, hogy mindent kezdjünk előröl, hogy nagyon sajnálja, hogy megtörtént ez a baleset. És azt is elmondta, hogy többet érez irántam, mint barátság, -csak mi nem voltunk barátok- vagy valami ilyesmi. Nem ért váratlanul a dolog. Rákérdeztem a szekrényes ügyre. Azt mondta, hogy egyszer Calum zsebéből kiesett kémia óra után egy cetli. Felvette, elolvasta és benne volt a nevem, így tudhatta, hogy kinek írta a cetlit. Elmesélte aznap este, hogy minden egyes lépését figyelte Calumnak, a suliban. Másnap reggel felhívtam Calum-ot, hogy lebuktunk. Körülbelül 2-3 hónap múlva járni kezdtünk Luke-al.
Ezek voltak az első beszélgetéseink egyiket és boldogan emlékszek vissza rájuk. Calum lazaságára és félénkségére. Mikey igéző szemeire, a rózsára, amit vett nekem a "randin". Ashton-t Calum mutatta be nekem először, amikor 16 éves voltam.

Ekkor hirtelen megszólalt a telefonom, üzenetet kaptam.
From: Calum 21:26
Szia, mit csinálsz:)

To: Calum 21:26
Szia. Semmi érdekeset. Nem alszol?

From: Calum 21:27
Aludnék, ha tudnék. De mindig jár valami a fejemben, meg Ashton borzasztóan hangosan horkol...

To: Calum 21:27
Bökdösd meg, úgy talán elhallgat.:D Mi jár a fejedben?

From: Calum 21.27
Egy személy...emlékszel még az első találkozásunkra? Olyan jó volt.

To: Calum 21:27
Persze, hogy emlékszem. Éppen most gondolkodtam az emlékeimen. De nálatok hány óra is van?o.O

From: Calum 21:27
Most lesz hajnali fél három. A srácok már alszanak. Nem tudom, Ashton-t hogy bírják.:D

To: Calum 21:28
Milyen volt a mai napotok? (igen, tudom, hogy nektek az már tegnap volt, de itt még csak 21:28 van:D)

From: Calum 21:28
Pfffúúú! Nagyon jó volt! A rajongók elképesztőek. Nagyon szeretem őket. Sajnálom, hogy nem lehetsz itt. De nem sokára megyünk haza és akkor majd Luke-al lehetsz.

To: Calum 21:28
Örülök, hogy jól éreztétek magatokat. Már nagyon várom, hogy újra átölelhessem. Majd, ha felkel elmondod neki, hogy mennyire nagyon szeretem?

From: Calum 21:29
Persze, ez alap dolog.:) Annyira jó, hogy együtt vagytok. Még egymilliószor ennyit!

To: Calum 21:29
Köszönjük.:) Na, én most megyek lefekszek, mert fárad vagyok. Szia, jó éjt!:)

From: Calum 21:28
Szia, neked is jó éjt, majd valamikor beszélünk még.