12. rész

***2014. 12. 13.***

***Sydney: 12. 13. 11:30***

***Los Angeles: 12. 12. 16:30***

***Hope szemszöge***

Ma van a születésnapom. És a fiúk nincsenek itthon. Bevallom, hogy most már nagyon hiányoznak. Két napja egy szót se tudtam váltani Luke-al. Meg beteg volt Ashton, Michael elhagyta az útlevelét. Úgyhogy szép, tartalmas kis turné. A gipszet is leszedték már a lábamról, mert az orvos megállapította, hogy valójában nem is tört el...amikor meghallottam egy kicsit mérges voltam, hiszen egészen az ezelőtti hétig gipszben volt a lábam úgy, hogy nem is volt eltörve.
Gondolatmenetemet a telefonom csörgése szakította félbe. A konyhából beszaladtam a szobámba, majd az egyre hangosodó zenére elkezdtem táncolni. Amikor a zene abbamaradt, hirtelen elgondolkodtam azon, hogy talán fel kellett volna venni. Mosolyogva fogtam a homlokomat a jobb kezemmel, a ballal pedig a csípőmet támasztottam. Ránéztem a kijelzőre, Angie hívott. Egyből a telefonomért nyúltam, majd visszahívtam az én kedves barátnőmet.
-Szia Angie, mondjad
-Szia Hope, miért nem vetted fel?-hallottam a hangjában egy kis aggodalmat.
-Jah.-legyintettem egyet és kuncogni kezdtem.-Csak táncoltam a csengőhangomra.
-Ja jó, már megijedtem.-megnyugodott.-Csak annyit akartam mondani, hogy nagyon boldog születésnapot!
-Jaaaj, nagyon szépen köszönöm!-hatódtam meg.
-És van egy meglepetésed is!-mondta kicsattanó örömmel.
-Aha.-mosolyodtam el.-És mi az?
-Az titok. Egy óra múlva ott leszek érted, pusszó.-ennyit mondott, majd rám csapta a telefont. Érdeklődve néztem a telefonom kijelzőjét. Elkezdett járni az agyam. Hova akar vinni? Semmit sem mondtam neki, hogy merre akarok menni, mit akarok csinálni, mit szeretnék, semmit. Még direkt figyeltem arra, hogy ne utaljak semmire. Akkor vagy elszóltam magam, vagy pedig kitalált magától valamit. De én az utóbbira tippelnék.
Gyorsan elmentem lezuhanyozni, majd lecseréltem a pizsamámat egy fekete csőnadrágra és egy egyszerű fehér pólóra. Elmentem fogat mosni. Megmostam az arcomat is, majd kifestettem a szememet szemceruzával, és a kedvenc szempillaspirálommal. A hajamat ki félsültem és próbáltam felkontyolni, de inkább hagytam leengedve.
Éppen a telefonomat tettem el a táskámba, amikor csengettek. A vállamra kaptam a táskámat és kisiettem az előszobába. Felkaptam a tornacipőmet, majd kinyitottam az ajtót.
-Azt hittem, már sohasem jössz!-nézett rám mérgesen Angie.
-Jó, bocsáss meg...-kértem elnézést. A kezeimet magam elé tettem. A kulcsomat a kezembe vettem és bezártam a lakásajtót. Hallottam Angie fújtatását, ami azt jelentette, hogy egy kicsit jó lenne, ha sietnék. Szeretem néha húzni az agyát.
-A francba!-szólaltam meg.
-Mi az? Mi történt?-kérdezősködött Angie.
-A kulcsom beletört a zárba!-fordultam felé.
-Mégis, hogy lehetsz ilyen szerencsétlen?-szidott le.-Most, hogy fogunk odaérni időben?-szentségelt. Én mosolyogva megmutattam neki a kulcsomat. Az ép kulcsomat. Komoly fejet vágva elöntötte a vörösség. Csapkodni kezdett, de egy szót se tudott kinyögni. Jól ráijeszthettem, ha ilyen reakciója lett. Az egyik óvatlan pillanatban megfogta a kezemet és elkezdett húzni. Szaladni kezdtünk, csak pontosan nem tudom, hogy hova, vagy merre.
-Angie, hova megyünk?-fuldokolva tettem fel neki a kérdést.
-Ja, csak hozzánk.-válaszolta egyhangúan.
-Dehát, akkor miért kellett értem jönnöd?-visszahúztam, és ebben a pillanatban megállt.-Miért nem mehettem oda én magamtól?
-Ahj! Kell neked ennyit kérdezősködni!
-De, és ha én mondjuk nem akarok menni?-próbáltam komoly arcot vágni, de Angi mellett komolynak lenni nagyon nehéz, szinte lehetetlen, azért mert ő egy életvidám lány, aki szeret a középpontban lenni és feltűnősködni. Emellett nagyon jó a humorérzéke és könnyű vele szót érteni. Az emberek többsége ezért szereti. De legbelül nagyon törékeny. Erősnek, erős, de nem annyira, mint amennyire annak látszik. Voltak nehéz időszakok az életében. Például már majdnem két éve történt, hogy az akkor barátja, pasija -ki minek hívja- nagyon csúnyán megalázta a média előtt. Angie hetekig nem evett semmit. Josh, az exe meg olyanokat mondott rá, hogy kövér, ronda, idióta nőszemély -meg persze még csúnyábbakat is- és ezért Angie elhatározta, hogy lefogy. De már akkor is borzasztó vékony volt. Amikor végre sikerült valamennyire túllépnie rajta és a sok megaláztatáson, evett, de nagyon keveset. Kezdtem megörülni, hogy rendbe fog jönni. Viszont, amikor az egyik nap este náluk aludtam, hallottam, ahogyan hánytatja magát. És próbáltam ezentúl figyelni rá. Mellette voltam és nem hagytam egyedül. Napokig győzködött, hogy ne mondjam el a szüleinek, mert kiakadnának, amit meg is értettem. Nem mondtam el, de úgy voltam vele, hogy ez így nem mehet tovább. Leültem elé és elbeszélgettünk. És végigsírta azt a fél órát, amit csak azzal töltöttünk, hogy beszélgettünk az elmúlt időkről. Nagyon rossz volt őt sírni látni. Legszívesebben én is elsírtam volna magam, de azt nem tehettem, mert én akkor, ott olyan szerepet töltöttem be, mint egy tartóoszlop. Ha én elsírtam volna magam, akkor ott kő kövön nem maradt volna. Mára már sikerült teljesen kigyógyulni ebből a betegségből, természetesen egy szakember segítségével. Nagyon örülök, hogy végre olyan, mint amilyen volt.
Az út hátralevő részében sétálva mentünk Angie-ék házához. Még mindig nem tudom elképzelni sem, hogy mi lehet az ő nagy meglepetése. Viszont mindig azon kattog az agyam, hogy vajon a srácok mikor hívnak fel. Vagy elfelejtették a születésnapomat? Csak nem...
-És, itt is vagyunk!-kiáltott fel Angie.-Menj be!-szó szerint belökött az ajtón. Minden félhomályos volt. A még mindig nyitott ajtó beszűrődött a napfény, így alig láttam valamit. Viszont, amikor Angie is bejött a lakásba, tisztán ki tudtam venni a tárgyakat. Levettük a cipőnket, majd Angie a nappali felé mutatott. Óvatosan beléptem. Ebben a másodpercben megpillantottam Calum-ot. Majd Michael-t, Luke-ot és Ashton-t is. A szám elé tettem a kezemet. El sem akartam hinni, hogy itt vannak. Ez olyan hihetetlen. Talán a legfurcsább reakciónak lehettek tanúi a srácok, hisz olyan hevesen "szaladtam" Calum felé, hogy végre megölelhessem, hogy véletlenül felborítottam.
-Oh, bocsáss meg.-nevettem el magam. Segítettem felállni neki, majd újra megpróbáltam átölelni, ezúttal kicsit finomabban.-El sem hiszem, hogy itthon vagytok!-mondtam örömömben kicsattanva. Amikor elengedtem Calum-ot, újra megszólaltam.-Annyira jó, hogy itthon vagytok. Annyira nagyon hiányoztatok.-elkezdtem sírni.
-Nyugodj meg.-mondta Ashton élettel telien.
-Gyere ide és ölelj meg!-tárta szét karjait Luke. Odamentem hozzá és átöleltem.-Soha többet nem engedlek el.-súgta a fülembe.
-Én meg nem engedem, hogy elmenj.
Érzem az illatát. Átölel. Végre 2 hónap után. Erre vártam már mióta. És most itt van. Ölel és hallom a hangját nem csak telefonon és Skype-on keresztül. Egyszerűen csodálatos, szinte leírhatatlan pillanat. Bár így ölelhetném még percekig, órákig. Éreztem, ahogyan Michael megböki Luke-ot. Nem tudom mire utalhatott ezzel.
-Megcsókolhatlak?-kérdezte Luke.
-Ez most egy kérdés volt?-néztem rá értetlenül. Ő erre egyre közelebb jött hozzám, majd megcsókolt. Belekönnyeztem. Egyszerűen fantasztikus volt. A srácok és Angie elkezdtek tapsolni meg fütyülni. Én sohasem szeretem, amikor ezt csinálják. De most kivételesen nem érdekelt. Hiszen itt van velem Luke és most egy jó darabig még együtt tudunk lenni.-Soha többé nem engedlek el ilyen hosszú időre.
-Minket nem akarsz megölelni?-kérdezte Mikey.
-Bocsássatok meg, de azt se tudom, hogy hol vagyok.-mondtam a könnyeimmel küszködve. Odasétáltam Michael-höz és átöleltem, aztán Ashton-t is.-Olyan jó, hogy újra itthon vagytok. El sem hiszem, annyira hiányoztatok!-törtem ki újra örömömben.-Azt hiszem, hogy le kell ülnöm. Huh, ilyen meglepetést.-leültem a kanapéra.
-Ne ülj le!-állított fel Angie.
-Most jön még csak a meglepetés.-mosolygott Mikey.
-Nekem elég meglepetés az, hogy ti itt vagytok. Ti vagytok azok, akik kiegészítenek engem és amíg távolt voltatok, iszonyatosan nagy űr volt bennem. Még most is meg vagyok lepve.
-Nyugodj meg, attól megnyugszol.-mondta Calum, majd lehuppant mellém a kanapéra.
-Hé, Calum! Nincsen lustálkodás!-szólt rá Luke.
-Na, én is leülök akkor, ha már mindenki.-mondta Ashton, majd helyet foglalt.
-De srácok, az ajándék?!-nézett érdeklődve Angie.
-Jó, akkor hozom.-mondta Mikey, majd kiment a kertbe.
-Ez minek ment a kertbe?-nézte Mikey hült helyét Luke.
-Fogalmam sincsen.-mosolygott Ash.-Utánamegyek.
Miután Ash is kisétált az ajtón, már csak páran voltunk bent a lakásba. Luke leült mellém, én meg az ölébe ültem.
-Annyira nagyon hiányoztál.-mosolyogtam rá.
-Nekem is te.

***Ashton szemszöge***

-Jól van Mikey, hozd az ajándékot!-szóltam rá.
-Komolyan?-nézett hülye fejjel.
-Jól van lustaság, majd én hozom akkor.-ezzel el is indultam a kocsi felé.
-Szia anyu.-köszöntem anyunak, aki volt olyan kedves és idehozott minket kocsival. Meg a meglepetést is. Kiemeltem a kis ajándékot. Gyorsan elköszöntem anyától és siettem is be a lakásba. Amikor beléptem ismét az ajtón azt láttam, hogy Luke és Hope nagyban ölelkeznek. Köhögtem párat, majd mind a hárman, Angie-vel együtt rám néztek. Hope egyből felállt Luke öléből és hozzám sétált széles mosollyal az arcán.

-Ki ez a cuki kiskutya?-simogatta meg a karomban tartott állatot.
-Ő mostantól a banda tagja.-mondtam büszkén.
-És ő is énekelni fog? Milyen a hangszíne? Basszus? Tenor?-viccelődött. Jó volt újra látni. Hónapokig tudtam volna nézni a mosolyát. Szörnyen hiányzott. Csak egy barátom, de olyan, mintha a testvérem lenne. Ez elég furcsán hangozhat, de tényleg így van. Hope nagyon sokat segített nekem. Voltak rosszabb időszakok az életemben és ő segített nekem. Nagyon sokat köszönhetek neki.
Luke csak kacagott a kanapén ülve, úgy ahogyan Angie is, én meg felhúztam a szemöldökeimet.-Csak vicc volt.-közölte velem Hope.
-Gondoltam...-vágtam rá.-Szóval ő is Lilly.
-Nagyon aranyos. Honnan hoztátok?-kérdezte miközben megsimogatta Lilly-t.
-Anya hozta egy menhelyről. Viszont fogalmunk se volt, hogy mit adjunk neked a születésnapodra...
-Vagyis csak ti nem tudtátok.-mondta Luke, majd felállt a kanapéról. Hope háta mögé ment, majd átkarolta a derekát. Elkezdte puszilgatni a nyakát, amitől még nekem is felállt a szőr a kezemen.-Gyere velem egy kicsit.

***5 perccel később***

-Úristen ezt nézzétek!-jött ki Hope Angie szobájából. Elképesztően csinos volt. Amikor megláttam azt hittem, hogy dobok egy hátast! Láttam már csinosan Hope-ot, de ez. Ez a ruha olyan, mintha ráöntötték volna.

-Ezt kaptad Luke-tól?-kérdezte Mikey.

-Igen, igen, igen!-félig sikítozva ugrott Luke ölébe.

-Nagyon csinos vagy benne.-jegyezte meg Calum. Angi, Mikey és én is csak helyeselni tudtunk.

-Mindent tőle kaptam, ami most rajtam van. Egytől egyig! A magassarkút, a szoknyát és a blúzt is.-mosolya majdnem betelítette az egész arcát. Ha tényleg igazából mosolyogni látom őt, akkor mindig jobb kedvem lesz. Luke-al mind a ketten nagyon erős személyiségek, hisz ha nem így lenne, akkor már réges-régen nem lennének együtt. Hope elképesztően erős! Kibírja a fájdalmat, akármennyire is nagy. Lehet, hogy este álomba sírja magát, de hogy ebből semmi nem látszódik meg. Kibírja a pofonokat, amiket minden nap kap, akár szó szerint is. Az apja nagyon sokat megveri, nem tudom miért. Hogy lehet bántani egy olyan tünemény lányt, mint Hope-ot? Az anyja esténként alig van otthon, kitudja merre megy és olyankor ő vigyáz a tesóira. Nagyon jól bánik a gyerekkel. Ha Luke nem lesz olyan hülye, hogy elhagyja, akkor nagyon szép kis házaspárok lesznek.
Luke is erős, mindig próbálja azt mutatni, hogy semmi baj sincsen, de átlátok a szitán. Legbelül szinte összeomlik. Minden nap harcolnak azért, hogy együtt maradhassanak és ne kelljen szétválniuk. Ebbe aztán bele lehet roskadni. Az ember próbál megfelelni mindenkinek. Ez itt a baj. Luke próbál megfelelni a rajongóknak, Hope próbál megfelelni az anyukája elvárásainak, kivéve az egyetemet. Amiből elég nagy vita volt. Akkor is megverte az apja. Hope ellenkezett, nem akart egyetemre menni. Napokig győzködte a szüleit, mire azt mondták, hogyha nem akar menni akkor ne menjen, és e mellé kapott még két nagy pofont. Aztán az éjszakát nálam töltötte. Beszélgettünk.
-Ashton, engem soha senki nem fog elfogadni.-elkezdett sírni.
-Itt vagyok neked én. Meg Luke, Michael és Calum is. Meg Angie. Mi úgy szeretünk, ahogyan vagy. Nem akarunk megváltoztatni. Így vagy jó, így vagy teljes.
-Mondhatok neked egy nagyon fontos titkot?-kezdett bele. Már előre féltem, mert ha így kezd el egy mondatot, akkor az tutira le fog sokkolni.
-Mondjál...-néztem a szemeibe. Erre csak felém nyújtotta a karjait, majd a pulóvere ujját felhúzta. Tele volt vágásokkal. Megijedtem, nem tudtam, hogy mit tegyek, egyszerűen nem mertem megszólalni. Nem mertem ránézni.
-Nézz rám Ashton! Nézz rám!-én erre félve rá néztem. Láttam az erősen könnyes szemét. Nem tudtam, hogy szóljak-e Luke-nak, vagy szóljak az anyukájának, vagy valakinek, aki segíteni tud neki. Egyszerűen nem mertem már semmit tenni, mert féltem, hogy ezzel még jobban aláfűtök és még jobban ki lesz, mint amennyire eddig ki volt. Féltettem. Féltettem attól, hogy még jobban bánthatja magát. Mert meg lett volna rá az oka, de éreztem, hogy valahogyan nem merte. Én sem mertem volna.
-Kérlek ne csinálj ilyet többet.-mondtam halkan.
-Most már csak úgy jó ha fáj! Mert ebben a kibebaszott világban már mindenkit kihasználnak, kibeszélnek és elítélnek anélkül, hogy ismernék. Ne hagyd magad befolyásolni, mert idejuthatsz. Mert itt már senkit sem érdekel, hogy mennyire vagy kedves, mennyire vagy okos. Itt már csak az számít, hogy hány nőt fektettél meg, és, hogy hány pasival voltál már! Csak az számít, hogy mennyi pénzed van, hogy utálj mindenkit! Hogy egy cseppnyi kedvesség se legyen benned, mert ha van, akkor még véletlenül elítélnek! Most már csak akkor vagy menő, ha a legjobb, legmenőbb ruhákban jársz és, ha éppen máshogy vagy felöltözve, mert más a stílusod, akkor lenyomnak a padlóra. Csak akkor vagy tökéletes, ha modellalkatú vagy, vagy különben mehetsz a süllyesztőbe! Lenéznek és elítélnek anélkül, hogy tudnák, ki vagy és mit éltél át. Érted már? Akármit csinálok, csak fájni fog.
-De ezt nem lehet!-hevesen tiltakozni kezdtem.-Majd holnap megbeszéljük, most inkább feküdjünk le aludni.

És ez a beszélgetés azóta a nap óta a fejemben van. Nem fogom soha elfelejteni. Ez a pár mondat, amit Hope utoljára mondott, tényleg igaz. Félelmetesen és fájdalmasan igaz. Sajnos.
Szóval, jó látni, hogy tényleg igazából boldog. Hope nagyon fontos számomra, szeretném ha mindig jó kedve lenne, de sajnos én ehhez nagyon kevés vagyok. Sok gondokkal küzdenek meg Luke-al nap, mint nap. Ahol tudok segíteni, ott segítek. Ők már nem a barátaim, hanem a testvéreim.

***Másnap este***

-El sem hiszem, hogy itthon vagy.-dőltem be az ágyamba Luke mellé. Ma este ismét vele alszok. Csak mi ketten. Végre már újra megérinthetem, már nagyon hiányzott a mosolya, hogy csak kettesben legyünk.

-Én sem hiszem, hidd el. Bár már 2 napja itthon vagyok, elég nehéz megint megszokni az időt.

-Az időeltolódás miatt?

-Jah.-válaszolja egyszerűen.-Most is mindjárt elalszok.

-Akkor hát aludjunk.-vetettem fel az ötletet. Látszólag tetszett neki, mert le is csukta a szemeit. Elkezdtem puszilgatni az arcát, amikor anyám hangos kiabálására megrezzentem. Engem szólított. Így hát kimentem a nappaliba.

-Mondjad.-léptem ki az ajtómon.

-KI van bent? Kivel vagy bent?-kezdett el ordítani velem.-Megcsalod Luke-ot? Nembaj, legalább szétmentek és akkor végre normális életed lehet, mert kihúzhatsz Amerikába egy egyetemre!-egyre erélyesebben rivallt rám. Kicsit megijedtem.

-Nem anya, nem csalom meg. Ő van bent.-mutattam az ajtómra. Ebben a pillanatban Luke lépett ki rajta.

-Jó estét.-köszönt illedelmesen. Anya már nem volt ennyire kedves. Vissza se köszönt, sőt amikor ránézett, egyből el is kapta a fejét. Nem hiszem el, hogy megint ez van. Megint lesz hiszi.

-Hogy lehetsz szerelmes bele?-kérdezte idegesen anya.

-Miért, mi bajod van vele?-kérdeztem vissza.

-Nézz már rá!

-Miért mondod ezt?-mondtam még eléggé nyugodt hangon.

-Mert nem tudod mi a szerelem!-üvöltötte.

-Ó, igen? És te? Te tudod, mikor mindenkivel megcsalod apát?-tettem csípőre a kezeimet.-Mondjuk meg is értem.-mondtam alig hallhatóan. Erre adott nekem egy pofont.

-Nem tudod!-ordította. Én semmibe véve a pofont, amit kaptam tovább mondtam, amit akartam.

-Mikor kitartasz valaki mellett tűzön-vízen át, és megadnál neki mindent, mindegy, hogy az milyen áldozatokkal jár, az a szerelem! És, ha szeretsz valakit az nem múlik el!-kiabáltam.-Akkor sem ha hülyének néznek és, ha idiótának hívnak akkor meg pláne nem! Ha feladnám és szakítanék Luke-al, és esetleg találnék mást, akkor az már nem szerelem lenne! Ha nem egy eldobható akármicsoda, ami miatt nem érdemes harcolni!-kiabáltam, s közben folytak a könnycseppjeim egymás után, ami a hangomon is meghallatszódott.

-Ennyi?-kérdezte anya.-És azért, ami most van érdemes harcolni?

-Érdemes. Mert, ha Luke nem lenne, akkor én sem! Úgyhogy köszönd meg neki, hogy láthatsz minden nap!-kiabáltam zokogva, majd eltűntem a szobámba. Elővettem a hátizsákomat és pakolni kezdtem. Hallottam, ahogyan Luke bejött a szobámba és becsukta az ajtót. Némán állt egy helyben. Az egyik felsőmet dobáltam a másik után. Dezodor, spray, sminkek és minden belekerült, ami pár napra elég lesz. Utoljára a telefontöltőmet gyömöszöltem bele, majd becipzároztam.

-Hova megyünk?-kérdezte Luke.

-El...-mondtam mérgesen. Megtöröltem a szemeimet.
-Azt gondoltam, de mégis hova?-szúrós szemmel ránéztem. Gondolom abban a pillanatban megbánta, hogy megkérdezte.
-Még nem tudom.-válaszoltam egyhangúan.-Gyere menjünk.-intettem neki az ajtó felé. Felkaptam a kulcsomat és kiléptem a nappaliba.-Szia anya, elmentünk!-mondtam gúnyosan.
-Mégis hova mentek?-kérdezősködött.
-Azt neked nem kell tudnod.
-Ilyet ne mondj! Az anyád vagyok!
-Az előbb felpofoztál! Ráadásul már betöltöttem a 18-at. Nem akarok fenyegetőzni meg nem fajulnának el úgy a dolgok. Nem tenném meg igazából, de kihívhatom rád a rendőrséget, ne felejtsd el! És most elmentünk. Ne keress egy pár napig légyszi. Köszike, szia.-gyorsan elhadartam, majd kinyitottam az ajtót, kiléptem a küszöbön és húztam magam után Luke-ot. Becsuktam az ajtót, majd elindultunk az utca felé. Amikor már egy jó pár házzal arrébb jártunk, Luke megszólalt.
-Komolyan ki hívnád az anyukádra a rendőrséget?-kérdezte félve.
-Persze, hogy nem. Csak valamivel kordában kell tartani. Valójában nagyon félek anyától, de próbálom nem ezt mutatni.
-És akkor most hova megyünk, mit csinálunk?
Én erre nem válaszoltam egyből. Csak megfogtam a kezét és mosolyogva ránéztem.
-Azt hiszem, felhívom Ashton-t.-elővettem a telefonomat a zsebemből, majd feloldottam. Megkerestem Ashton számát, majd a hívás gomb megnyomásával felugrott egy kép róla. Pár kicsengés után felvette.
-Szia Hope.
-Szia Ashton. Lehet egy nagy kérésem?
-Mondjad.
-Ma este nálad aludhatunk Luke-al?-lebiggyesztettem az ajkaimat.
-Persze, gyertek csak. Úgyis unatkozok.
-Rendben, akkor megyünk, szia.-mondtam már kicsit boldogabban.
-Szia.-elköszönt, majd letettem a telefont.
-Akkor ma Ashton-nál alszunk.-Luke felé fordulva közöltem vele.
-És holnap?
-Még nem tudom.-válaszoltam.-De nem elég az, hogy legalább ma van hol aludnunk?
-Akkor maximum majd holnap alszunk nálunk.
-Anyukád?
-Valahogy túléljük.-sóhajtott.

Sétálgattunk még egy kicsit. Csak egymással akartunk lenni, senki mással. Meleg van, így elég volt csak egy rövid felső, vagy egy nagyon vékony blúz. Elsétáltunk az Opera Házhoz. Ilyenkor este nagyon szépen ki van világítva. Mindjárt Karácsony. És a gondolatától előtör belőlem a félelem. Tavaly nagy galiba volt belőle. Szentestén átmentem Luke-ékhoz és a szobájába csókolóztunk, amikor az anyukája benyitott. Ott aztán volt ordítozás. Ott is hagytam őket. De miért nem értik meg azt, hogy mi szeretjük egymást? Ezt sohasem tudtam felfogni. És aztán éjszaka Luke kiszökött a lakásukból, majd átjött hozzánk és együtt aludtunk.
Amikor megérkeztünk Ashton-ék lakásához bekopogtam az ajtón. Az anyukája nyitott ajtót. Köszöntünk neki, majd mondta, hogy menjünk be. Ashton szobája előtt álltunk, amikor eléggé érdekes beszélgetés fültanúi lehettünk.
-Egyszer, ha lesz rám időd, akkor meséld már el a sajtósoknak, hogy milyen volt mellettem!?-mondta Ashton.-Ó igen? Hazudd már másnak is, hogy jó volt. Köszi, de nekem itt és most lett elegem.