(a kép forrása: weheartit)
***Másnap reggel***
Szép álmomat hangos telefoncsörgés törte meg. Riadtan kinyitottam a szememet, majd a plafonnal farkasszemet játszottunk. Kezemmel elkezdtem tapogatózni a bal oldalamon, de semmit sem éreztem. Majd a jobbon is megismételtem, de itt sem éreztem senkit és semmit. Lassan felültem, majd szétnéztem a szobában. Se Ashton, se Luke. Egy másodpercre végigfutott az agyamon, hogy hova mehettek, de ekkor Ashton különlegesen cuki nevetését hallottam meg. Úgy voltam vele, hogy akkor kint lehetnek a konyhába, nem kell aggódnom. Így hát visszadőltem a párnák közé.
Pár perccel később bejött a szobába Luke.
-Csörgött a telefonod.-közöltem vele.
-Hát te ébren vagy baba?-mosolygott rám.
-Feküdj mellém!-mondtam neki.
-Most? Itt?-nézett érdeklődve.
-Miért, hol? Nem akarsz mellém feküdni?
-Mindegy, megyek.-ezzel a mondattal együtt elindult felém, majd ledőlt az ágyra és lefeküdt mellém. Mellébújtam és átöleltem.
-Jó veled.-súgtam a fülébe.
-Mi volt ez a hívás? Miről beszéltél?
-Ja, csak valaki hívott.-mondtam egyhangúan. Elkezdtem cirógatni a mellkasát. Erre csak dünnyögni kezdett, majd megszólalt.
-Ide adod a telefonom?-kérdezte.
-Micsoda?-kérdeztem vissza. Megáll az eszem! Itt akarok lenni vele egy kicsit kettesben, erre adjam oda a telefonját? Még mit nem!-Komolyan a telefonod kell?
-Igen, ide adod légyszí?-mosolygott újra. Felálltam az ágyról, a polchoz mentem és levettem róla Luke telefonját. Visszamentem az ágyhoz és a kezébe nyomtam a készüléket.
-Tessék, itt a telefonod.-mondtam gúnyosan.-Remélem, hogy jól szórakoztok majd.-és kimentem a nappaliba.
-Jó reggelt.-köszönt Ashton.-Kérsz teát?
-Jó reggelt. Nem kell köszi.-szomorúan dobtam le magam az étkezőasztal egyik székéhez.
-Hope!-szaladt ki Harry, Ashton öccse az egyik szobából.
-Szia Harry.-köszöntem neki.
-Nem is tudtam, hogy itt vagy.-vigyorgott rám. Akárhányszor ránézek mindig Ash jut az eszembe. A mosolyuk teljesen ugyanolyan, akárcsak a hajuk. Mind a kettőjüknek göndör a hajuk, ami szerintem cuki.
-Harry, majd később még beszélsz Hope-al, most egy kicsit én is akarok. Okés?-mosolygott ránk Ashton.
-Rendben.-lógó fejjel Harry elhagyta az étkezőt.
-Ezt gyorsan lerendezted.-mondtam.
-Köszi,-vigyorgott rám.-De mond, miért jöttél ki, amint Luke bement a szobába. Alig voltatok bent együtt egy pár percet.
-Hjaaj...felidegesített.-megvakartam a szememet, majd újra Ashton-ra néztem.-A telefonja fontosabb neki, minthogy megpusziljon...
-Dehogy!-tiltakozott Ash.-Nálad jobban senkit és semmit nem szeret. Te vagy az első az életében. Senki a nyomodba nem léphet, de tényleg! Egy csodálatos nő vagy, ezt nekem hidd el, ha már másnak nem hiszed el. És ne akadj fenn ilyen kis apróságokon, hogy megnézte a telefonját.
-De azóta se jött utánam.-mondtam mérgesen.
-Hope.-tört ki Luke a szobából.-Anya azt akarja, hogy nála ebédeljünk.-vigyorgott teli arccal.
-Hogy micsoda?-kérdeztem kikerekedett szemekkel.
-Na, itt az alkalom, hogy megmutasd, hogy Luke-hoz való vagy.-Ashton is rám mosolygott. Mind a kettejük arcát a szélesre nyílt szájuk telítette be.
-Nem, biztos, hogy nem megyek.-cincogtam. Nem mehetek! Ki tudja, hogy mit tervez az a boszorkány. Így beszélek róla, aztán meg lehet, hogy ő lesz az anyósom...
-Na, semmit sem veszíthetsz.-mondta Ash. Luke-al együtt annyira aranyosan néztem rám, szomorú kutya szemekkel, hogy végül beleegyeztem.
-Feküdj mellém!-mondtam neki.
-Most? Itt?-nézett érdeklődve.
-Miért, hol? Nem akarsz mellém feküdni?
-Mindegy, megyek.-ezzel a mondattal együtt elindult felém, majd ledőlt az ágyra és lefeküdt mellém. Mellébújtam és átöleltem.
-Jó veled.-súgtam a fülébe.
-Mi volt ez a hívás? Miről beszéltél?
-Ja, csak valaki hívott.-mondtam egyhangúan. Elkezdtem cirógatni a mellkasát. Erre csak dünnyögni kezdett, majd megszólalt.
-Ide adod a telefonom?-kérdezte.
-Micsoda?-kérdeztem vissza. Megáll az eszem! Itt akarok lenni vele egy kicsit kettesben, erre adjam oda a telefonját? Még mit nem!-Komolyan a telefonod kell?
-Igen, ide adod légyszí?-mosolygott újra. Felálltam az ágyról, a polchoz mentem és levettem róla Luke telefonját. Visszamentem az ágyhoz és a kezébe nyomtam a készüléket.
-Tessék, itt a telefonod.-mondtam gúnyosan.-Remélem, hogy jól szórakoztok majd.-és kimentem a nappaliba.
-Jó reggelt.-köszönt Ashton.-Kérsz teát?
-Jó reggelt. Nem kell köszi.-szomorúan dobtam le magam az étkezőasztal egyik székéhez.
-Hope!-szaladt ki Harry, Ashton öccse az egyik szobából.
-Szia Harry.-köszöntem neki.
-Nem is tudtam, hogy itt vagy.-vigyorgott rám. Akárhányszor ránézek mindig Ash jut az eszembe. A mosolyuk teljesen ugyanolyan, akárcsak a hajuk. Mind a kettőjüknek göndör a hajuk, ami szerintem cuki.
-Harry, majd később még beszélsz Hope-al, most egy kicsit én is akarok. Okés?-mosolygott ránk Ashton.
-Rendben.-lógó fejjel Harry elhagyta az étkezőt.
-Ezt gyorsan lerendezted.-mondtam.
-Köszi,-vigyorgott rám.-De mond, miért jöttél ki, amint Luke bement a szobába. Alig voltatok bent együtt egy pár percet.
-Hjaaj...felidegesített.-megvakartam a szememet, majd újra Ashton-ra néztem.-A telefonja fontosabb neki, minthogy megpusziljon...
-Dehogy!-tiltakozott Ash.-Nálad jobban senkit és semmit nem szeret. Te vagy az első az életében. Senki a nyomodba nem léphet, de tényleg! Egy csodálatos nő vagy, ezt nekem hidd el, ha már másnak nem hiszed el. És ne akadj fenn ilyen kis apróságokon, hogy megnézte a telefonját.
-De azóta se jött utánam.-mondtam mérgesen.
-Hope.-tört ki Luke a szobából.-Anya azt akarja, hogy nála ebédeljünk.-vigyorgott teli arccal.
-Hogy micsoda?-kérdeztem kikerekedett szemekkel.
-Na, itt az alkalom, hogy megmutasd, hogy Luke-hoz való vagy.-Ashton is rám mosolygott. Mind a kettejük arcát a szélesre nyílt szájuk telítette be.
-Nem, biztos, hogy nem megyek.-cincogtam. Nem mehetek! Ki tudja, hogy mit tervez az a boszorkány. Így beszélek róla, aztán meg lehet, hogy ő lesz az anyósom...
-Na, semmit sem veszíthetsz.-mondta Ash. Luke-al együtt annyira aranyosan néztem rám, szomorú kutya szemekkel, hogy végül beleegyeztem.
***2 órával később***
***Luke szemszöge***
-Mielőtt nekikezdenénk az ebédnek, el szeretnék mondani valami nagyon fontosat.-kezdett bele anya.-Nagyon sajnálom Hope, hogy eddig nem fogadtalak be a családba, nagyon szörnyen érzem magam emiatt. Nem is tudom, hogy miért nem tudtam elfogadni, hogy szeretitek egymást. Megbántam mindent, amit tettem és mondtam. Sajnálom.
-Áh, Mrs. Hemmings, semmi baj sincsen. Örülök, hogy ráébredt arra, hogy tényleg szeretem a fiát. Ugye nem haragszunk Luke?-kérdezte Hope.
-Persze, hogy nem!-válaszoltam egyből.
-Rendben.-mosolygott anya.-Akkor jó étvágyat.-mondta, majd felvettem a villámat és elkezdtem enni. Majd anya is. Ránéztem Hope-ra, aki megfogta a villáját és beletette a krumplipürébe. Elkezdtem enni a fasírtot. Nagyban falatoztunk, szó nélkül, amikor Hope hirtelen elkezdett köhögni. Ránéztem, majd anyára, akinek mosolygó, kielégített arca volt. Egyre jobban köhögött Hope. Már vizet is ivott, de semmit sem segített. Aztán már fuldokló hangokat adott ki. Leguggoltam gyorsan a széke mellé és próbáltam beszélésre bírni. Anya evett tovább, mintha misem történt volna.
-Hope, kérlek szólalj meg!-bökdöstem.
-A táskám...-kezdett bele.-Hozd ide!
-Anya hívd már a mentőket!-szóltam anyára. Teljesen megijesztett ez a helyzet. Felálltam Hope mellől és az előszobába siettem. Szerencsére hamar megtaláltam a táskáját és visszaszaladtam vele. Hope még mindig fuldoklott. Anya még mindig beszélt a mentősökkel, úgy éreztem, hogy valamiért nem akarja, hogy kijöjjenek, csak hátráltat minket. Hope felállt, de ekkor összecsuklott. Teljesen megijeszt. Mióta vele vagyok, ilyet még nem láttam tőle.
-Jönnek a mentősök.-közölte örömtelien anya. Hope a földön ülve kutatott a táskájában. Rázogatta a fejét. Bár tudnám mire gondol. Nem mertem semmit sem csinálni, féltem, hogy kárt tehetek benne. Szinte lassított felvételben történt minden. Alig kezdtünk el enni. Néztem, ahogyan Hope a táskájában keres valamit és ekkor eszembe jutott! A spenót!
-Itt van.-nyögte alig érthetően Hope. Majd előszedett egy kis szerkezetet a táskájából. Felrázta majd beleszívott kétszer is. A fuldoklása megállt, de még mindig köhögött. Egyből az jutott az eszembe, hogy ez allergiás roham lehet. Hope pedig a spenótra allergiás. És szándékosan mondtam anyának, hogy spenótot ne csináljon.
-Itt vannak a mentők!-szaladt ki anya az előszobába, majd pár másodperc múlva visszatért a mentősökkel. Elmeséltem neki, hogy mi történt és közben Hope-ot vizsgálgatták.
-Ez allergiás reakció.-jelentette ki az egyik mentős. Hirtelen elöntött a mérgesség. Most már biztos voltam abban, hogy anya szándékosan tette bele a spenótot az ételbe, hogy ez történjen. Nem hiszem el...végre, amikor azt hiszem, hogy kibékülnek és minden jó lesz, akkor kiderül, hogy a saját anyád hazudott.
-Ha nem szívott volna ebből a gyógyszerből, akkor nagyobb baja is lehetett volna. Bevisszük a kórházba és egy napig bent tartjuk megfigyelésen.-mondta az ápoló. Segítettünk felállni Hope-nak, majd elindultunk a kijárat felé. A mentős mondta, hogy most nem mehetek velük, de megadta a kórház címét. Hope-ot elvitték én pedig lassan beballagtam a lakásba és hangosan magam után csaptam a lakásajtót.
-Mi volt ez?-vontam kérdőre anyát. Lenéztem a földre. Hope cuccai voltak szétgórálva, így hát lehajoltam és felkapkodtam a földről őket.
-Nem kell ilyen hangnemben beszélni velem!-vágott vissza anya.
-Nem érdekel! Mit csináltál?
-Oh, drágám.-közelebb jött hozzám és megsimogatta a vállamat.-Ez csak a spenót átka.
-Tudtam, hogy te voltál...azért kérdezted meg, hogy allergiás-e valamire. Mert akkor azt beleteheted az ételbe.
-Nem, nem!-hevesen tiltakozott anya.-Azt hittem, hogy kelbimbót mondtál!
-Aha, azért volt belepréselve a spenót a fasírtba. Most ezzel leírtad magad a szemembe. Mindent kinéztem volna belőled, de ezt nem.-mondtam dühösen, majd Hope táskáját a kezembe kaptam és elindultam a kórház felé.
-Itt van.-nyögte alig érthetően Hope. Majd előszedett egy kis szerkezetet a táskájából. Felrázta majd beleszívott kétszer is. A fuldoklása megállt, de még mindig köhögött. Egyből az jutott az eszembe, hogy ez allergiás roham lehet. Hope pedig a spenótra allergiás. És szándékosan mondtam anyának, hogy spenótot ne csináljon.
-Itt vannak a mentők!-szaladt ki anya az előszobába, majd pár másodperc múlva visszatért a mentősökkel. Elmeséltem neki, hogy mi történt és közben Hope-ot vizsgálgatták.
-Ez allergiás reakció.-jelentette ki az egyik mentős. Hirtelen elöntött a mérgesség. Most már biztos voltam abban, hogy anya szándékosan tette bele a spenótot az ételbe, hogy ez történjen. Nem hiszem el...végre, amikor azt hiszem, hogy kibékülnek és minden jó lesz, akkor kiderül, hogy a saját anyád hazudott.
-Ha nem szívott volna ebből a gyógyszerből, akkor nagyobb baja is lehetett volna. Bevisszük a kórházba és egy napig bent tartjuk megfigyelésen.-mondta az ápoló. Segítettünk felállni Hope-nak, majd elindultunk a kijárat felé. A mentős mondta, hogy most nem mehetek velük, de megadta a kórház címét. Hope-ot elvitték én pedig lassan beballagtam a lakásba és hangosan magam után csaptam a lakásajtót.
-Mi volt ez?-vontam kérdőre anyát. Lenéztem a földre. Hope cuccai voltak szétgórálva, így hát lehajoltam és felkapkodtam a földről őket.
-Nem kell ilyen hangnemben beszélni velem!-vágott vissza anya.
-Nem érdekel! Mit csináltál?
-Oh, drágám.-közelebb jött hozzám és megsimogatta a vállamat.-Ez csak a spenót átka.
-Tudtam, hogy te voltál...azért kérdezted meg, hogy allergiás-e valamire. Mert akkor azt beleteheted az ételbe.
-Nem, nem!-hevesen tiltakozott anya.-Azt hittem, hogy kelbimbót mondtál!
-Aha, azért volt belepréselve a spenót a fasírtba. Most ezzel leírtad magad a szemembe. Mindent kinéztem volna belőled, de ezt nem.-mondtam dühösen, majd Hope táskáját a kezembe kaptam és elindultam a kórház felé.
***Este 19:20***
-Szia Ashton.-köszöntem a barátomnak, majd bementem az ajtón. Ideges vagyok még most is. Hope sírt nekem a kórházban, aztán bealudt. Nem akartam ott maradni, egy percig sem bírtam volna tovább. Törni, akár zúzni is tudtam volna, ráadásul majdnem elsírtam magam, ahogyan hallgattam Hope-ot.
-Miért vagy ilyen?-kérdezte Ashton.
-Milyen? Én olyan vagyok, mint mindig.
-Gyere csak.-megfogta a karomat és berángatott a szobájába.-Mi van már?
-Rosszul sült el az ebéd.-ültem le az ágyára.
-Miért, mi volt?
-Hope kórházban van.-jelentettem ki. Ekkor Ash-ra néztem, akinek arca érdeklődővé vált.
-Ilyen rosszul sült el? Verekedtek?
-Nem, rosszabb...-próbáltam húzni az időt.
-Hallod, ne kelljen már mindent kihúzni belőled!-szólt rám.
-Rendben. Szóval, amikor anya főzött megkérdezte tőlem, hogy Hope allergiás-e valamire. Semmi rosszra nem gondoltam, így hát rávágtam, hogy allergiás a spenótra. Amikor odaértünk, akkor már készen volt a kaja. Leültünk volna enni, de anya mondta, hogy el szeretne mondani valami fontosat. Azt mondta, hogy bocsánatot kér, hogy nem fogadott el minket. Bocsánatot kért Hope-tól és tőlem is, amiért úgy viselkedett, ahogy. És ezután elkezdtünk enni. Alig ehettünk egy pár perce, amikor Hope köhögni kezdett. Eleinte azt hittem, hogy félrenyelt, még vizet is ivott. De egyre rosszabb lett. Már fuldokolva köhögött, meg minden. Tökre rám hozta a frászt!-ecseteltem.-Leült a földre meg minden, aztán mondta nekem, hogy hozzam ki az előszobájából a táskáját. Odavittem neki, anya hívtak közben a mentőket, Hope kivett valami fújókát a táskájából és beleszívott. Aztán a fuldoklása megállt, de még mindig köhögött. És elvitték a mentősök.
-Úristen.-mondta Ashton.-De lehet tudni, hogy mi volt a baja?
-Persze.-az íróasztalához sétáltam és a jegyzetei sarkát piszkálgattam.-Ételallergia.
-Szóval azt gondolod, hogy...-kezdte a mondatot, de nem hagytam neki befejezni. Belevágtam a szavába.
-Anya volt.-mondtam gyorsan.-És nem csak gondolom, hanem tudom is.
-De honnan tudod? Mondta?
-Hjaaaj Ashton!-odamentem hozzá és elkezdtem rázogatni.-Mondtam anyának, hogy ne tegyen az ételbe spenótot, mert Hope allergiás rá. Erre ételallergiával fekszik bent a kórházban! Érted már?
-Persze. De nem kellene rázogatnod, mert elszédülök.-én erre elengedtem.-Köszi.
-Bocsi, csak annyira aggódom miatta. Rosszabbul is elsülhetett volna.
-Ennél már nem lehet rosszabb. Csináltak már veletek ezerszer rosszabb dolgot is. Evett egy kis spenótot, na bumm...-mondta könnyedén Ashton. Azt hittem, hogy az eszemet eldobom. Akkor őt most tényleg nem érdekli, hogy Hope kórházban van?
-Te hallod magad?-tettem fel a kérdést.
-Persze.-vágta rá.-Én meg allergiás vagyok a macskákra.
-De Mikey mégis vett neked egy macskát.-mosolyogtam rá.
-Pedig mondtam neki, hogy akármit, de macskát ne! De ő ezt úgy vette, hogy én azt szeretnék...logikus, nem?-mosolygott rám.-Aztán odaadtam a macskát az unokatesómnak. Mikey, komolyan mondom...-nevetett. Ekkor csengettek. Ashton kiment ajtót nyitni. Hirtelen megijedtem, mert Hope anyukájának hangját hallottam meg.
-Megjött a boszorkány.-jött vissza a szobába Ash. Félve felálltam, majd kiléptem az ajtón. Hope anyukájára néztem. Tudtam, hogy valamit nagyon elcsesztünk megint, és én iszom meg a levét.
-Voltam Mikey-nél és Calumnál. Mind a ketten azt mondták, hogy itt vagytok. Hope merre? Beszélni szeretnék vele.-egyből a közepébe vágott. Ránéztem Ashton-ra, aki Hope anyukája mögött állt. Rázta a fejét én pedig egyből levettem az adást.
-Sajnos Hope most nem tartózkodik itt.-mondtam a torkomat köszörülve.
-Merre van? Fontos lenne beszélnem vele!
-Angie-vel ment el sétálgatni és azt is mondta, hogy nála alszik.-mondtam határozottan, közben meg már izzadtak a tenyereim a félelemtől, hogy lebukhatunk.
-Benézhetek a szobába?-kérdezte Ashton felé fordulva. Egy ilyen kedves lánynak, mint Hope-nak, hogy a francba lehet ilyen undok anyja? Na erre válaszoljon nekem valaki!
-Persze.-válaszolt meglepődöttem Ashton, majd az szobája felé mutatott. Hope anyja elindult magassarkújában a szoba felé.
-Írj már egy üzenetet Angie-nek, hogy Hope nála van.-súgtam Ashton-nak. Ő csak megrázta a fejét. Elővette a telefonját, majd pötyögni kezdte a betűket. És mire Hope anyja visszaállt mellém, addigra már el is küldte az üzenetet.
-És felhívhatom Angie-t?-tette fel a kérdést.
-Minden további nélkül.-válaszoltam mosolyogva. Remélem Angi már elolvasta az üzenetet.-Na látta már?-kérdeztem Ashtontól. Rápillantott a telefonjára, majd megszólalt:
-Aha.-amint kimondta, egyből megkönnyebbültem.
-Meg tudjátok adni a számát?-kérdezte Hope anyukája.
-Sajnos nekem nincsen meg.-mondta Ashton.-Pedig annyira szexi a csaj. Szívesen elvinném egy randira.
-Én már elvittem egyszer. Még Hope előtt.-mondtam büszkén. Ebből a mondatból semmi sem igaz. Alig 2 éve ismerem Angie-t, akkor Hope-al már jártunk, szóval nem vihettem el. De ezt Hope anyja nem tudja, jó egy kicsit húzni az agyát.-Amúgy nekem sincsen meg.
-Jólvan, majd elérem akkor valahogyan.-eltette a telefonját, majd a magassarkújában kitipegett az előszobába. Elköszönt és elment.
-Egyszerűen csodás az alakja.-súgta nekem Ashton.
-Volt kitől örökölnie Hope-nak a csodás alakját
-Hallod, ne kelljen már mindent kihúzni belőled!-szólt rám.
-Rendben. Szóval, amikor anya főzött megkérdezte tőlem, hogy Hope allergiás-e valamire. Semmi rosszra nem gondoltam, így hát rávágtam, hogy allergiás a spenótra. Amikor odaértünk, akkor már készen volt a kaja. Leültünk volna enni, de anya mondta, hogy el szeretne mondani valami fontosat. Azt mondta, hogy bocsánatot kér, hogy nem fogadott el minket. Bocsánatot kért Hope-tól és tőlem is, amiért úgy viselkedett, ahogy. És ezután elkezdtünk enni. Alig ehettünk egy pár perce, amikor Hope köhögni kezdett. Eleinte azt hittem, hogy félrenyelt, még vizet is ivott. De egyre rosszabb lett. Már fuldokolva köhögött, meg minden. Tökre rám hozta a frászt!-ecseteltem.-Leült a földre meg minden, aztán mondta nekem, hogy hozzam ki az előszobájából a táskáját. Odavittem neki, anya hívtak közben a mentőket, Hope kivett valami fújókát a táskájából és beleszívott. Aztán a fuldoklása megállt, de még mindig köhögött. És elvitték a mentősök.
-Úristen.-mondta Ashton.-De lehet tudni, hogy mi volt a baja?
-Persze.-az íróasztalához sétáltam és a jegyzetei sarkát piszkálgattam.-Ételallergia.
-Szóval azt gondolod, hogy...-kezdte a mondatot, de nem hagytam neki befejezni. Belevágtam a szavába.
-Anya volt.-mondtam gyorsan.-És nem csak gondolom, hanem tudom is.
-De honnan tudod? Mondta?
-Hjaaaj Ashton!-odamentem hozzá és elkezdtem rázogatni.-Mondtam anyának, hogy ne tegyen az ételbe spenótot, mert Hope allergiás rá. Erre ételallergiával fekszik bent a kórházban! Érted már?
-Persze. De nem kellene rázogatnod, mert elszédülök.-én erre elengedtem.-Köszi.
-Bocsi, csak annyira aggódom miatta. Rosszabbul is elsülhetett volna.
-Ennél már nem lehet rosszabb. Csináltak már veletek ezerszer rosszabb dolgot is. Evett egy kis spenótot, na bumm...-mondta könnyedén Ashton. Azt hittem, hogy az eszemet eldobom. Akkor őt most tényleg nem érdekli, hogy Hope kórházban van?
-Te hallod magad?-tettem fel a kérdést.
-Persze.-vágta rá.-Én meg allergiás vagyok a macskákra.
-De Mikey mégis vett neked egy macskát.-mosolyogtam rá.
-Pedig mondtam neki, hogy akármit, de macskát ne! De ő ezt úgy vette, hogy én azt szeretnék...logikus, nem?-mosolygott rám.-Aztán odaadtam a macskát az unokatesómnak. Mikey, komolyan mondom...-nevetett. Ekkor csengettek. Ashton kiment ajtót nyitni. Hirtelen megijedtem, mert Hope anyukájának hangját hallottam meg.
-Megjött a boszorkány.-jött vissza a szobába Ash. Félve felálltam, majd kiléptem az ajtón. Hope anyukájára néztem. Tudtam, hogy valamit nagyon elcsesztünk megint, és én iszom meg a levét.
-Voltam Mikey-nél és Calumnál. Mind a ketten azt mondták, hogy itt vagytok. Hope merre? Beszélni szeretnék vele.-egyből a közepébe vágott. Ránéztem Ashton-ra, aki Hope anyukája mögött állt. Rázta a fejét én pedig egyből levettem az adást.
-Sajnos Hope most nem tartózkodik itt.-mondtam a torkomat köszörülve.
-Merre van? Fontos lenne beszélnem vele!
-Angie-vel ment el sétálgatni és azt is mondta, hogy nála alszik.-mondtam határozottan, közben meg már izzadtak a tenyereim a félelemtől, hogy lebukhatunk.
-Benézhetek a szobába?-kérdezte Ashton felé fordulva. Egy ilyen kedves lánynak, mint Hope-nak, hogy a francba lehet ilyen undok anyja? Na erre válaszoljon nekem valaki!
-Persze.-válaszolt meglepődöttem Ashton, majd az szobája felé mutatott. Hope anyja elindult magassarkújában a szoba felé.
-Írj már egy üzenetet Angie-nek, hogy Hope nála van.-súgtam Ashton-nak. Ő csak megrázta a fejét. Elővette a telefonját, majd pötyögni kezdte a betűket. És mire Hope anyja visszaállt mellém, addigra már el is küldte az üzenetet.
-És felhívhatom Angie-t?-tette fel a kérdést.
-Minden további nélkül.-válaszoltam mosolyogva. Remélem Angi már elolvasta az üzenetet.-Na látta már?-kérdeztem Ashtontól. Rápillantott a telefonjára, majd megszólalt:
-Aha.-amint kimondta, egyből megkönnyebbültem.
-Meg tudjátok adni a számát?-kérdezte Hope anyukája.
-Sajnos nekem nincsen meg.-mondta Ashton.-Pedig annyira szexi a csaj. Szívesen elvinném egy randira.
-Én már elvittem egyszer. Még Hope előtt.-mondtam büszkén. Ebből a mondatból semmi sem igaz. Alig 2 éve ismerem Angie-t, akkor Hope-al már jártunk, szóval nem vihettem el. De ezt Hope anyja nem tudja, jó egy kicsit húzni az agyát.-Amúgy nekem sincsen meg.
-Jólvan, majd elérem akkor valahogyan.-eltette a telefonját, majd a magassarkújában kitipegett az előszobába. Elköszönt és elment.
-Egyszerűen csodás az alakja.-súgta nekem Ashton.
-Volt kitől örökölnie Hope-nak a csodás alakját
***Hope szemszöge***
Itt a kórházban nagyon unalmas. Tele lettem lilás-pirosas pöttyökkel. Luke anyja biztos, hogy direkt tette a spenótot az ételbe! Mindent, tényleg mindent kinéztem belőle, de hogy "megmérgezzen", azt nem.
Unalmamban visszagondoltam a régi szép időkre, amikor még csak ismerkedtünk Luke-al.
Suliban voltunk, lehettem olyan 14 éves. A baleset után, eléggé gyakran láttam, hogy mindig engem néz a kémia órákon, és komolyan rám hozta a frászt! Az egyik nap délután odajött hozzám az aulában, majd megszólalt:
-Kérlek Hope, hagy mondjak valamit.
-Mit akarsz?-kérdeztem flegmán, miközben pakoltam a táskámban. Luke nem válaszolt egyből, így hát ránéztem.
-Csak hagy mondjam el, hogy mit érzek, hogy jól érzem magam veled. És, hogy borzalmas a sütid, mégis mindent megadnék azért, hogy minden nap ehessek belőle.-mosolygott. Én visszakaptam a táskára a tekintetemet.
-És ezzel most mit tegyek?-kérdeztem.
-Nem tudom...
-Én most megyek, szia-közöltem vele, majd elmentem. Meg sem vártam, hogy elköszönjön vagy valami.
Viszont nagyon sokat gondolkodtam azon, amit mondott nekem. Így hát másnap kémia órán elé ültem. Elkezdődött az óra és a szívem egyre hevesebben vert, hogy nemsokára leszólítom Luke-ot. Eddig a beszélgetésünket mindig ő kezdeményezte, de most máshogy lesz. Körülbelül az óra felénél hátrafordultam Luke-hoz.
-Mondhatok valamit?-kérdeztem.
-Persze.-mosolygott rám.
-Tegnap próbáltam nem rád gondolni...de nem ment.
-Hope, idefigyelj rám és ne Luke-al csacsogj!-mondta a tanárnő, majd visszafordult a tábla felé. Még egyszer hátrafordultam Luke-hoz és egymásra mosolyogtunk. És ekkor éreztem először, hogy valami más lett kettőnk között.
Unalmamban visszagondoltam a régi szép időkre, amikor még csak ismerkedtünk Luke-al.
Suliban voltunk, lehettem olyan 14 éves. A baleset után, eléggé gyakran láttam, hogy mindig engem néz a kémia órákon, és komolyan rám hozta a frászt! Az egyik nap délután odajött hozzám az aulában, majd megszólalt:
-Kérlek Hope, hagy mondjak valamit.
-Mit akarsz?-kérdeztem flegmán, miközben pakoltam a táskámban. Luke nem válaszolt egyből, így hát ránéztem.
-Csak hagy mondjam el, hogy mit érzek, hogy jól érzem magam veled. És, hogy borzalmas a sütid, mégis mindent megadnék azért, hogy minden nap ehessek belőle.-mosolygott. Én visszakaptam a táskára a tekintetemet.
-És ezzel most mit tegyek?-kérdeztem.
-Nem tudom...
-Én most megyek, szia-közöltem vele, majd elmentem. Meg sem vártam, hogy elköszönjön vagy valami.
Viszont nagyon sokat gondolkodtam azon, amit mondott nekem. Így hát másnap kémia órán elé ültem. Elkezdődött az óra és a szívem egyre hevesebben vert, hogy nemsokára leszólítom Luke-ot. Eddig a beszélgetésünket mindig ő kezdeményezte, de most máshogy lesz. Körülbelül az óra felénél hátrafordultam Luke-hoz.
-Mondhatok valamit?-kérdeztem.
-Persze.-mosolygott rám.
-Tegnap próbáltam nem rád gondolni...de nem ment.
-Hope, idefigyelj rám és ne Luke-al csacsogj!-mondta a tanárnő, majd visszafordult a tábla felé. Még egyszer hátrafordultam Luke-hoz és egymásra mosolyogtunk. És ekkor éreztem először, hogy valami más lett kettőnk között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése