2015. március 31., kedd

15. rész

(a kép forrása: weheartit)


Aznap minden Luke-ról alkotott véleményem megváltozott.
Sétálgattunk a tengerparton egész délután. Persze anyáéktól kaptam a fejmosást. De valójában nem nagyon érdekelt. Mert már lassan nem tudtam másra gondolni, csak Luke-ra. Bár eltörte a csuklómat és bunkóskodott velem, ennek ellenére valahogyan nem tudtam rá haragudni.
Miközben a tengerparton sétáltunk beszélgettünk egyről, s másról.
-Tényleg bocsi, én nem direkt estem rád.-mondta el még egyszer. Már vagy kismilliószor hallottam tőle ezt a mondatot.
-Három hónap múlva leszedik.-mondtam mosolyogva.
-De addig nem tudsz semmit csinálni.-mondta haragosan. Tudtam, hogy haragszik magára, amiért rám esett, de ez csak egy baleset. Akár elüthetett volna a kocsi is, és akkor is eltörhetett volna a kezem. Vagy elesek a gördeszkámmal.-Se gitár, se zongora...
-Se hegedű...-fejeztem be.
-Te tudsz hegedülni?-nézett rám felcsillant szemekkel.
-Már vagy 5-6 éve.-mosolyogtam rá.
-Az igen...-pár másodperces csend után újra megszólalt.-Szüleid mit dolgoznak?
-Anyukám matematika és nyelvtanár, apukám meg repülőgép pilóta.
-Dejó...-jegyezte meg.-Az én anyukám is matektanár. Akkor azért vagy ilyen okos.
-Ne nevettess, kérlek. Alig tanulok valamit. Az életemben a zene az első. Fogalmam sincsen, kitől örökölhettem ezt. Az idősebb tesóim sem valami nagy művészlelkek, de a szüleim sem.
-Van testvéred?-kérdezte.
-Van két bátyám, egy öcsém és egy húgom. De a bátyáimmal nem beszélek, mert ők már 25 évesek és nem kíváncsiak rám. Neked van testvéred?
-Van 2 bátyám. De mit mondtál? Hogy a bátyáid nem kíváncsiak rád?-feltette a kérdést. Válaszul csak dünnyögtem.-Ki az aki nem kíváncsi rád?-cincogott. Erre kérdően rá néztem.-Mármint úgy értem, hogyha én a bátyád lennék, akkor foglalkoznék veled.
-Aha, értem.-válaszoltam. Belül majd szétvetett a boldogság. Szóval tényleg igaz, amit mondott. Még most sem tudom elhinni, hogy tényleg szerelmes belém.-És mit is mondtál? Hogy teszem neked?
-Aha, mondhatjuk azt is,-mosolygott.-Meghívhatlak egy fagyira?
-Köszönöm, de nem kell.
-Biztos?
-Igen, ezeregy százalék.-a hajamat kisöpörtem a szememből, majd újra megszólaltam.-De azért köszi.
-De te nem ide jártál suliba, ugye jól tudom?-kérdezte.
-Leülünk arra a padra?-mutattam egy közeli padra.-Nem ide jártam, hanem egy erősebb iskolába. Csak aztán az osztály elég rossz volt. Így kivett anya. Most lesz majd egy éve, hogy ide járok.
-És tervezed, hogy itt érettségizz le?
-Persze. Nem vagyok én vándorcirkusz...csak nem éreztem magam jól abban a közegben, ahol voltam. Megvertek, megaláztak.
-Komolyan megvertek?-nézett rám kikerekedett szemekkel.
-Meg. És élvezték. Ha nem kaptam volna jó neveltetés szó nélkül visszaütöttem volna nekik.
-De meg kellett volna védned magad!
-Francokat...így is én voltam a hibás!-dünnyögtem.-Senki nem hitt nekem. Nem én tettem azt, amit rám fogtak. És aki valójában tette az meg a szemembe röhögött, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Nagyon rossz visszaemlékezni. Egyszerűen feláll a szőr a kezemen annak a sulinak a gondolatától is.
-Sajnálom, hogy rossz társaságba keveredtél.-lehajtotta a fejét.
-Nem, nem keveredtem rossz társaságba.-rázogattam a fejemet.-Csak önmagamat adtam és ez nem tetszett nekik.
És tényleg így volt. Bántottak, azért aki vagyok. Ez olyan megalázó. Amikor azért ítélnek el, mert önmagad vagy, amikor mindent úgy csinálsz, mint általában. Mindig megaláztak, és esténként sírva aludtam el. Még akkor is, amikor Luke-al még csak találkozgattunk. Akkor is volt olyan, hogy sírva hajtottam párnáim közé a fejemet.

***1 órával később***


Éppen nagyban gondolkodtam, amikor kopogtattak az ajtón, majd belépett rajta Ashton.
-Szia.-köszönt.
-Szia neked is.-mosolyogtam. Jó volt újra látni. Olyan volt, mintha több hónapja nem találkoztunk volna.
-Jobban vagy?-ült le mellém a székre.
-Igen, már jobban.-válaszoltam. Ekkor elém rakott egy táblás csokit.
-Ezt neked hoztam.-mosolygott.
-Köszönöm.
-Luke mesélte, hogy mi történt. Tisztára ki van. Amikor eljöttem, akkor aludt, ezért mertem otthagyni.
-Én is nagyon megijedtem, de már amikor kezdtem rosszul lenni, éreztem, hogy ez ételallergia.
-De mi történt pontosan?
-Luke anyukája ugye főzött nekünk ebédet. Luke mondta neki, hogy ne tegyen bele spenótot, mert allergiás vagyok rá. Erre mit tett bele? Hát persze, hogy spenótot. Nekem meg elég már csak annyi is, hogy beleharapjak egy spenótba és fuldokolni kezdek. Alig kaptam levegőt, köhögtem meg minden bajom volt. Lizz meg csak ott ült és nézte, hogy Luke próbál nekem segíteni, én pedig szenvedek. Azt hittem, hogy meg fogok fulladni. 
-Úristen...-rázta a fejét.-Valamit tennetek kell.
-Szerintem hagyni fogjuk ezt az egészet. Ezzel már ne lehet mit tenni. Megtörtént és kész.
-Emlékszel hogyan ismerkedtünk meg?-tette fel a kérdést. Hát persze, hogy emlékszek. Hogyan is felejthetném el.
Egy szép januári nap volt. A fiúk már napok óta furcsán viselkedtek, mindig kifogásokat kerestek. Ha kérdeztem tőlük valamit, mindig az volt rá a válasz, hogy "nem tudom". Vagy, hogy "nincsen most időm". Össze-vissza rohangáltak. A garázsból a suli zenetermébe, vagy fordítva. Luke is eléggé elhanyagolt abban az időben, de ez természetes volt, hisz első barátnője voltam és inkább a zene volt az első az életében, mint én. Félreértés ne essék! Nem haragszok rá meg semmi, csak furcsálltam a kialakuló helyzetet. A suliban is próbáltak kerülni, mindig idegesek voltak. Ami meg a tanulást illeti...egyre rosszabb és rosszabb jegyeket kaptak. Főleg Calum, aminek a szülei nem túlzottan örültek. Az egyik délután sikerült elkapnom az ebédlőbe. Mondtam neki, hogy szedje össze magát, mert a szülei nem fogják neki megengedni, hogy zenéljen. Segítséget kért tőlem a tantárgyak tanulásában és én boldogan mondtam neki igent. Mintha erre a pillanatra vártak volna. Ugyanis másnap jött Calum a megbeszélt időre, hogy egy kicsit korrepetáljam kémiából. Amikor kinyitottam az ajtót és boldogan mondtam volna, hogy "szia Calum", de sajnos ez elmaradt. Kicsit meglepett, hogy egy másik srác is volt vele. Calum mosolygott rám ezerrel, én meg nem tudtam mire vélni.
-Calum, úgy volt, hogy egyedül jössz. Tudod, a kémia korrepetálás.
-Hagyd már a korrepetálást!-legyintett. Felhúzott szemöldökkel néztem rá.-Be szeretném neked mutatni Ashton-t.
-Szia Ashton, Hope vagyok.-nyújtottam a kezemet.
-Szia.-mondta Ashton mosolyogva. Már akkor is szimpatikus volt. Behívtam őket a házba, majd szépen elbeszélgettünk. Ashton mesélt magáról, én is magamról. És egyre jobban összeszoktunk. Azóta meg szinte már elválaszthatatlanok vagyunk. Minden nap beszélünk, de persze ez nem mindig jön össze, de másnap bepótoljuk.

***
***Ashton szemszöge***

-Haló.-szóltam bele a telefonomban. Mikey hívott.
-Szevasz. Hallod, Luke merre van?
-Nálam van. De ne zargasd, alszik, mert nagyon hosszú napja volt. Én is éppen most megyek hazafelé.
-Merre voltál?-kérdezte.
-Kórházban.-válaszoltam egyhangúan. Pár másodperc után megszólalt Mikey a vonal túlsó felén.
-Miért voltál te a kórházba?
-Hope-ot mentem meglátogatni.
-Miért? Mi történt?-kérdezte ijedt hangon.
-Allergia.
-Allergiás?-a kérdése után a homlokomra csaptam.
-Igen, a spenótra...és spenótot evett úgy, hogy nem is tudta. Aztán befulladt.
-Na ez nagyon jókor jött. Luke mit mondott erre?
-Kikészült idegileg, lelkileg meg mindenhogyan. De várj! A legjobbat még nem is mondtam...Lizz miatt kapott ételallergiát Hope. Luke mondta Lizz-nek, hogy ne tegyen az ételbe spenótot, mert Hope allergiás rá. Ennek ellenére beletette. De se Hope, se Luke nem tudta. Aztán jött a baj hátán baj...
-Ne már...ez most komoly? Mindent kinéztem volna Lizz-ből, de ezt nem.
-Pont ugyanezt gondoltam. Szeretik egymást, most miért kell ezt tönkre tenni?-nyögdécseltem.
-De ugye nem fognak szakítani?-kérdezte Mikey.
-Ezért? Nem hiszem...-válaszoltam.
-Nem ezért, hanem amúgy.
-Nem tudom, nem is érdekel ez a téma addig, amíg együtt vannak. Az emberek igazán elfogadhatnák, hogy szeretik egymást és ez ellen senki nem tud semmit tenni.

***Reggel 09:12***
***Luke szemszöge***

Az egész éjszakát átaludtam. Nem tudom hogyan. Ashton itt fekszik mellettem a földön és nagyban horkol. Még erre sem keltem fel, érdekes. Álmodtam valamit, de már semmire sem emlékszem belőle.
Megdörzsöltem a szememet, majd visszacsuktam csak még egy öt percre. Hiába akartam elaludni, már nem sikerült, így kimentem a mosdóba rendbeszedni magam. Megmostam a fogamat, majd felvettem a cső farmernadrágomat, aminek a térde ki van vágva. Vacilláltam, hogy melyik pólót viseljem ma, így az egyik egyszerű fekete pólóm mellett döntöttem. Beállítottam a hajamat, majd visszamentem Ash szobájába és telefonoztam. Ashton olyan hangosan horkolt, hogy még a fülhallgatón keresztül is hallottam. Néha jót nevettem rajta. Párszor félálomban voltam az este és hallottam, hogy nyomkodja a telefonját, sokáig fent lehetett.
Ekkor érkezett egy SMS-em. Anya írt...azt mondja, hogy azonnal költözzek haza. Nem írok neki vissza. Azt hittem, hogy meg fog változni a véleménye Hope-al kapcsolatban. Hogy másképpen viszonyul majd hozzá. Hát csalódnom kellett. Azért nem gondoltam, hogy ez a dolog idáig fog majd fajulni. De nem baj. Napról-napra jobban szeretem Hope-ot.
Jött még egy SMS-em anyától. Ugyanazt írta. Megint nem válaszoltam rá, gondolom idegesítette, ezért hívogatni kezdett. Vagy háromszor, négyszer is kinyomtam. De aztán rájöttem, hogy mégis csak az anyám...
-Mondjad anya.-szóltam bele unottan a telefonba, közben kimentem a szobából.
-Luke Robert Hemmings! Azonnal gyere haza!-kiabált bele a telefonba. Azt hittem, hogy megsüketülök.
-Nem.-válaszoltam egyszerűen.
-Az anyád vagyok, gyere haza most azonnal!-mondta még idegesebben.
-Hazamegyek, ha nem kiabálsz. De nem fogok hazaköltözni, csak hazamegyek.
És ekkor ugrott be, hogy Hope-ot senki se keresi...a szülei szinte tudomást se vesznek róla, pedig igencsak megérdemelné. Sírt is nekem tegnap a kórházba rendesen. Majd' megszakadt érte a szívem, nem akartam ott hagyni, de erősködött, hogy menjek, mert aludnom kell nekem is és a kórházban kényelmetlen lenne. Így hát eljöttem, de csak azért, mert ő ezt akarta.

From.: Hope  09:44
Szia kincsem, jó reggelt:)

To.: Hope  09:44
Szia édesem. Jól aludtál, jól vagy? Minden rendben van?

From.: Hope  09:44
Igen, jól aludtam, minden rendben van. Délután már mehetek haza.

To.: Hope  09:45
Menjek eléd?:) Végre össze-vissza puszilgathatlak!

From.: Hope  09:45
Igen, jó lenne.:) Látni akarlak már. De most mit csináljunk? Hova menjünk?

To.: Hope  09:45
Hát bébi, fogalmam sincsen. De akárhol leszünk, szeretni foglak!<3

From.: Hope  09:46
Hjaaaj, ez hiányzott már!<3 :)

To.: Hope  09:46
Szóval csak a szép szavaim miatt vagy velem?:D

From.:  Hope  09:46
Hát hogyne...:D

To.: Hope  09:46
Most indulok anyához...kikészít. Most hívott és üvöltözött velem, hogy azonnal menjek haza, mert a fia vagyok.

From.: Hope  09:46
Vagy csak megint táncra akar vinni (?) :D

To.: Hope  09:47
Tényleg jobban vagy már úgy látom.

From.: Hope  09:47
Jap, de ez csak neked köszönhető.<3

To.: Hope  09:47
Hogyan?:o Az álmomban meggyógyítottalak?

From.: Hope  09:47
Csupán a gondolatod.<3 :) És, hogy ennyire szeretsz. Köszönöm neked.

To.: Hope  09:47
<3 <----innen jön belülről.

From.: Hope  09:48
<3<3<3<3<3<3 és még egymilliószor. De azt sohasem fogom elfelejteni, hogy eltörted a kezemet.

To.: Hope  09:49
Én meg sohasem fogom elfelejteni, hogy azt mondtad nekem, hogy "ahhoz, hogy agyrázkódásod legyen, agyadnak is lennie kell". :D

From.: Hope  09:49
Miért érzem úgy, hogy semmit sem változtunk?:D

To.: Hope  09:49
Mert nem változtunk...??

From.: Hope  09:49
Jah, bocsika. Ugyanolyan flegma vagy, mint 3 évvel ezelőtt.

To.: Hope  09:49
Azért ezt kikérem magamnak! Nem is vagyok flegma.:(

From.: Hope  09:50
Szeretlek!<3

To.: Hope  09:50
Én is téged!<3 De nagyon, de nagyon, de nagyon, de nagyon, de nagyon. Olyan édes vagy, mint a méz.

From.: Hope  09:50
És annyira szúrok, mint a méh.

To.: Hope  09:50
Ezt most vegyem figyelmeztetésnek?:)

From.: Hope  09:51
Akár...:) De most megyek, mert megvizsgálnak. Gyere értem 14-re. Szia, szeretlek.:*

To.: Hope  09:51
Rendben kincsem, életem. Ott leszek szia.:)

Valójában semmi kedvem sincsen menni anyához és hallgatni a hegyi beszédét. Semmi. Ez az egy dolog, amihez ma nincsen kedvem.

***1 órával később***

-Azt hittem, már sohasem jössz!-ahogyan beléptem a lakásunk ajtaján, eme szép szavakkal fogadott édesanyám.
-Neked is szia.-köszöntem flegmán.
-Velem ne flegmáskodj!-kiabált rám.
-Mégis hogy beszéljek veled, amikor szinte megmérgezted a barátnőmet?!-kérdeztem higgadtan. Anya türelme viszont elfogyott és lekevert nekem egy pofont. Akkorát csattant, hogy még a fülem is sípolt és bizsergett.
-Au.-nyögtem.-Mégis mikor tanultál meg ekkorát ütni?
-Azt mondtam, hogy befelé.-megfogta a pólómat és szó szerint belökött a nappaliba. Kicsit rám hozta a frászt. Ennyire még nem láttam idegesnek, ez viszont nagyon furcsa volt. Anya kiabál és pofonokat osztogat...ilyenre nem nagyon emlékszem.-Miért vagy még mindig vele?
-Mármint Hope-al?-mutogattam össze-vissza.
-Miért csókolód még mindig az ő ajkát, miért fogdosod még mindig az ő derekát? Nézz már ki! Ezerszer szebb nők vannak nála!
-Anya, régen rájöhettél volna már, hogy a szerelmi életemben nem te fogsz dönteni.-kezdtem higgadtan.-Akár tetszik, akár nem.-csaptam a combomra.-Ráadásul én nem a szememmel szeretek, hanem a szívemmel. De azért be kell vallani, hogy Hope egy álomnő. Azok a lábak...-áradoztam, majd hirtelen anyára néztem, akinek elvörösödött a feje, így inkább csendben maradtam.
-Magadhoz szorítasz valamit, amit már régen el kellett volna engednek.-mondta már viszonylag nyugodtabban.-Magadhoz szorítasz valamit, amit már régen elveszítettél!
-Elveszítettem Hope-ot?-néztem érdekesen.-Nekem nem úgy tűnik.-mosolyogtam rá.-De anya, bocsi, nekem most nincsen időm erre, vinnem kell még ruhákat. Úgyhogy ha nem baj, akkor most bemegyek a szobámba és összepakolok egy-két dolgot.-mosolyogtam rá, majd a szobám felé vettem az irányt. Kivettem a kulcsomat az ajtóból, hogy biztos legyek abban, hogy nem akar bezárni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése