(a kép forrása: weheartit)
***Hope szemszöge***
A kórházban töltött idő eléggé unalmas volt, még úgy is, hogy sikerült váltanom pár szót Luke-al igaz csak telefonon keresztül. A nővér nagyon kedves hölgy, alig érheti el a 25. életévét. A doki meg eszméletlenül kedves. Minden kórházba ilyen ápolónő és orvos kellene. Unalmamban már nem tudtam mit csinálni, hát dalszöveget írtam. Dúdolgattam és elképzeltem a gitáromat, így könnyebb dalt írni.
-Szia Hope.-jött be anya a szobába. Elképedt tekintettel néztem rá.
-Hát te mit keresel itt?
-Nem jöhetek be a lányomhoz a kórházba?
-Ezt az egészet el lehetett volna kerülni...-dünnyögtem.
-Igen, el lehetett volna azzal, hogyha nem jössz össze Luke-al. Tudtad már akkor is, hogy milyen.
-Igen, tudtam. Nagyon kedves volt akkor is, csak éppen nem azt az oldalát láttam meg.-letettem a füzetet és a tollat.
-Eltörte a kezedet!-jött közelebb hozzám anya.-És 3 hónapig nem tudtál semmit sem csinálni.
-De nem érdekelt, mert szerettem. Tudod mi az a szeretet?
-Persze, hogy tudom.-állt büszkén az ágyam mellé anya.
-Dehogy tudod!-mondtam mérgesen.-Hol voltál, amikor kellettél? Amikor bántottak? Amikor csak arra vágytam, hogy valaki szeressen? Hol voltál te?
-Ne hozd fel a múltat!-kiabált rám. Éppen benyitott az ápolónőm és kitessékelte anyát.-Ezt még megbánod Hope!-üvöltötte.
-Minden rendben?-közeledett hozzám az ápolónő.
-Persze.-válaszoltam egyszerűen.
-Megtudhatom, hogy ki volt ez?-odament a mellettem lévő ágyra és elkezdte áthúzni az ágyneműt.
-Az anyám...
-És így beszél veled?
-Sajnos igen. De már megszoktam. Már vagy 2 éve ezt hallgatom.
-És nem tudsz elmenekülni sehova?
-Van barátom, Luke-nak hívják. Sajnos hozzá se tudok menni, mert mindig együtt menekülünk el. Az ő anyukája és az enyém is tiltakozik a kapcsolatunk ellen. Szinte sehová sem tudunk menni. Vannak barátaink, náluk szoktunk néha lenni egy pár napig, amikor együtt szeretnénk lenni. Tudjuk, hogy nem megoldás, de egyelőre nem akarunk házat bérelni.
-Pedig szerintem jobb lenne. Tényleg nem csinálhatjátok ezt örökké. Hogy bírjátok?
-Borzalmasan...hányszor aludtam el sírva, Luke mellkasán feküdve. Hányszor aludtunk kulcsra zárt ajtóval, hogy senki ne jöjjön be hozzánk. De ez nem volt elég...a szüleink az ajtónkon dobogtak egy jó órán keresztül. Lehet, hogy még több is volt, mint egy óra. Olyan rossz, hogy van egy fiú, akit szeretek, de a szüleim miatt nem lehet normális párkapcsolatunk.
-Mióta vagytok együtt?
-Lassan 4 éve.-válaszoltam büszkén.
-Négy éve?-képedt el az ápolónő. Én csak bólogattam.-És 4 éve csináljátok ezt?
-Nem, ezt körülbelül olyan 2 és fél éve csináljuk. De még bírjuk. És amíg bírjuk addig nincsen baj.
-Nagyon durva. Megdöbbent, hogy vannak még ilyen emberek.-nézett rám értetlenül.
-Attól félek, hogy most hova fogunk menni. Már egy pár napja az egyik barátunknál alszunk, nem akarjuk már zavarni. Viszont sehova sem tudunk menni. De mindegy, mert szeretjük egymást.
-Szép is a szerelem, csak az embereknek el kellene fogadniuk egymást. És gondolkodtatok már azon, hogy miért vannak ellenetek?-megfogta a párnát, majd lehúzta róla a huzatot.
-Persze. Luke is híres, én is valamennyire. Így azt hiszik, hogy csak Luke pénzéért vagyok vele. Pedig ez nem igaz. Már akkor együtt voltunk, amikor híres lett.
-Durva...
-Ráadásul Luke anyja tette a spenótot az ételbe. Pedig tudta, hogy allergiás vagyok rá, mert Luke szólt neki, hogy NE tegyen bele. De ő direkt beletette...
-Ez most komoly?-láttam rajta, hogy tisztára elfehéredett.-Nem akarod feljelenteni?
-Nem, mert nem akarom, hogy Luke szomorú legyen emiatt. Érted?
-Persze.-dünnyögte.-Valamilyen szinten megértelek. De mit csinál ezek után majd? Mindig megmérgez.
-Fogalmam sincsen. Luke-al már tervezgetjük, hogy el kéne költözni, de nem merünk.
-De akkor nem bántanának titeket.
-Abban nem lennék olyan biztos.-válaszoltam egyszerűen.
-Nekem most mennem kell. Még jövök vissza. Szia.-integetett.
-Szia.-elköszöntem, majd kiment az ajtón.
Kinéztem az ablakon, kicsit esős idő elé nézhetünk. Be van borulva egy kicsit, de néhol látni a nap sugarait.
-Szia Hope.-jött be anya a szobába. Elképedt tekintettel néztem rá.
-Hát te mit keresel itt?
-Nem jöhetek be a lányomhoz a kórházba?
-Ezt az egészet el lehetett volna kerülni...-dünnyögtem.
-Igen, el lehetett volna azzal, hogyha nem jössz össze Luke-al. Tudtad már akkor is, hogy milyen.
-Igen, tudtam. Nagyon kedves volt akkor is, csak éppen nem azt az oldalát láttam meg.-letettem a füzetet és a tollat.
-Eltörte a kezedet!-jött közelebb hozzám anya.-És 3 hónapig nem tudtál semmit sem csinálni.
-De nem érdekelt, mert szerettem. Tudod mi az a szeretet?
-Persze, hogy tudom.-állt büszkén az ágyam mellé anya.
-Dehogy tudod!-mondtam mérgesen.-Hol voltál, amikor kellettél? Amikor bántottak? Amikor csak arra vágytam, hogy valaki szeressen? Hol voltál te?
-Ne hozd fel a múltat!-kiabált rám. Éppen benyitott az ápolónőm és kitessékelte anyát.-Ezt még megbánod Hope!-üvöltötte.
-Minden rendben?-közeledett hozzám az ápolónő.
-Persze.-válaszoltam egyszerűen.
-Megtudhatom, hogy ki volt ez?-odament a mellettem lévő ágyra és elkezdte áthúzni az ágyneműt.
-Az anyám...
-És így beszél veled?
-Sajnos igen. De már megszoktam. Már vagy 2 éve ezt hallgatom.
-És nem tudsz elmenekülni sehova?
-Van barátom, Luke-nak hívják. Sajnos hozzá se tudok menni, mert mindig együtt menekülünk el. Az ő anyukája és az enyém is tiltakozik a kapcsolatunk ellen. Szinte sehová sem tudunk menni. Vannak barátaink, náluk szoktunk néha lenni egy pár napig, amikor együtt szeretnénk lenni. Tudjuk, hogy nem megoldás, de egyelőre nem akarunk házat bérelni.
-Pedig szerintem jobb lenne. Tényleg nem csinálhatjátok ezt örökké. Hogy bírjátok?
-Borzalmasan...hányszor aludtam el sírva, Luke mellkasán feküdve. Hányszor aludtunk kulcsra zárt ajtóval, hogy senki ne jöjjön be hozzánk. De ez nem volt elég...a szüleink az ajtónkon dobogtak egy jó órán keresztül. Lehet, hogy még több is volt, mint egy óra. Olyan rossz, hogy van egy fiú, akit szeretek, de a szüleim miatt nem lehet normális párkapcsolatunk.
-Mióta vagytok együtt?
-Lassan 4 éve.-válaszoltam büszkén.
-Négy éve?-képedt el az ápolónő. Én csak bólogattam.-És 4 éve csináljátok ezt?
-Nem, ezt körülbelül olyan 2 és fél éve csináljuk. De még bírjuk. És amíg bírjuk addig nincsen baj.
-Nagyon durva. Megdöbbent, hogy vannak még ilyen emberek.-nézett rám értetlenül.
-Attól félek, hogy most hova fogunk menni. Már egy pár napja az egyik barátunknál alszunk, nem akarjuk már zavarni. Viszont sehova sem tudunk menni. De mindegy, mert szeretjük egymást.
-Szép is a szerelem, csak az embereknek el kellene fogadniuk egymást. És gondolkodtatok már azon, hogy miért vannak ellenetek?-megfogta a párnát, majd lehúzta róla a huzatot.
-Persze. Luke is híres, én is valamennyire. Így azt hiszik, hogy csak Luke pénzéért vagyok vele. Pedig ez nem igaz. Már akkor együtt voltunk, amikor híres lett.
-Durva...
-Ráadásul Luke anyja tette a spenótot az ételbe. Pedig tudta, hogy allergiás vagyok rá, mert Luke szólt neki, hogy NE tegyen bele. De ő direkt beletette...
-Ez most komoly?-láttam rajta, hogy tisztára elfehéredett.-Nem akarod feljelenteni?
-Nem, mert nem akarom, hogy Luke szomorú legyen emiatt. Érted?
-Persze.-dünnyögte.-Valamilyen szinten megértelek. De mit csinál ezek után majd? Mindig megmérgez.
-Fogalmam sincsen. Luke-al már tervezgetjük, hogy el kéne költözni, de nem merünk.
-De akkor nem bántanának titeket.
-Abban nem lennék olyan biztos.-válaszoltam egyszerűen.
-Nekem most mennem kell. Még jövök vissza. Szia.-integetett.
-Szia.-elköszöntem, majd kiment az ajtón.
Kinéztem az ablakon, kicsit esős idő elé nézhetünk. Be van borulva egy kicsit, de néhol látni a nap sugarait.
***14:05***
Éppen most hagytam el a kórház épületét kezemben egy táskával. Luke sehol se. Az idő kellemes, meleg szél fújdogál, néhol süt a nap.
-Szia kincsem.-hátulról átölelt valaki.
-Luke?-kérdeztem.
-Szerinted ki lennék?-hallottam egy kis kuncogást a hangjában. Hátrafordultam, majd szorosan magamhoz öleltem.
-Ölelj még, ne engedj el. Kérlek.-mondtam. Jelenleg nem akarok semmi mást, csak őt. Csak ölelni, csak itt és most.-Hiányoztál.
-Nekem is te.-megpuszilta a homlokomat. Megfogta a kezemet és elindultunk. Fogtunk egy taxit, beszálltunk, majd egy olyan negyed óra múlva kirakott minket Luke-éknál.
-Muszáj?-kérdeztem a számat harapva.
-Csak bemegyünk, meg kijövünk. Ennyi.-válaszolta.
-De én nem akarok.-tiltakoztam.
-Hope, nem bánthat. Itt vagyok veled.
-Akkor is ott voltál, mégis allergiás rohamom lett.
-De most csak bemegyünk a ruháimért, aztán kijövünk. Még köszönni se kell neki, ha nem akarsz.
És végül sikerült rábeszélnie. Bementünk az ajtón, sehol senki. Gyorsan átloholtunk a nappalin, Luke szobája felé. Bementünk, majd Luke felkaptam a táskáját és már húztunk is onnan.
-Gyorsak voltunk?-kérdezte.
-Azok.-mosolyogtam rá.
-Luke Robert Hemmings!-kiabálta Luke anyja. Már csak ez hiányzott...Luke egy határozott mozdulattal hátrafordult, majd mondta, hogy "futás", és ebben a pillanatban egy nagy húzást éreztem. Mintha kiszakították volna a kezemet. Luke szaladni kezdett és nagyon hirtelen húzott meg. Amikor észhez kaptam, akkor én is szaladtam utána. Csak szaladtam utána, fogalmam sem volt, hogy merre visz. Végül egy játszótérnél kötöttünk ki.
-Mégis miért szaladtál el?-vontam kérdőre.-Majdnem kitépted a kezem.
-Bocsi édes.-fújtatott.-Csak nem akartam vele most beszélni.
Komolyan mondom, ilyet nem láttam még...hogy Luke nem akar beszélni az anyukájával? Tisztára ledöbbent. Pedig ő eléggé anyás fiú. Nem értem...
Most csak azon tudott kattogni az agyam, hogy vajon az öcsém és a húgom hogyan vannak. Anya bejött a kórházba hisztizni, pedig senki sem hívta. Látni se volt kedvem, de mégis eljött. Tuti, hogy valamit kérni akart tőlem, csak aztán összevesztünk. Most kedvem sincsen hazamenni, pedig meg kellene látogatni a tesóimat. Komolyan mondom, hogyha anya, vagy akár apa kezet mer emelni az öcsémre, vagy a húgomra, kihívatom a gyámügyeseket. Az öcsém már lassan 16 éves lesz, csak el meri mondani, hogy a szüleink hogyan bánnak velük. Csak nem fog titkolózni. A húgomat még nem akarom ilyen helyzetbe keverni. Ő még kicsi ehhez, hagy legyen jó gyerekkora. Már amilyen jó lehet anyáék mellett. Gondolom mindent megkapnak, amit csak kiejtenek a szájukon, de azért ez nem pótolja a verést, amit talán minden nap kapnak.
-Bocsi, csak ennyit mondasz? Most jöttem ki a kórházból, erre futnom kell majdnem 5 percet...
-Bocsánat.-közelebb jött hozzám, majd megpuszilta a homlokomat. Én ellöktem magamtól.
-Megyek haza.-közöltem vele, majd hazafelé vettem az irányt. Vártam, hogy utánam jön, marasztal vagy valami. De semmi. Egy sziát se kaptam, semmit. Hagyott elmenni.
-Muszáj?-kérdeztem a számat harapva.
-Csak bemegyünk, meg kijövünk. Ennyi.-válaszolta.
-De én nem akarok.-tiltakoztam.
-Hope, nem bánthat. Itt vagyok veled.
-Akkor is ott voltál, mégis allergiás rohamom lett.
-De most csak bemegyünk a ruháimért, aztán kijövünk. Még köszönni se kell neki, ha nem akarsz.
És végül sikerült rábeszélnie. Bementünk az ajtón, sehol senki. Gyorsan átloholtunk a nappalin, Luke szobája felé. Bementünk, majd Luke felkaptam a táskáját és már húztunk is onnan.
-Gyorsak voltunk?-kérdezte.
-Azok.-mosolyogtam rá.
-Luke Robert Hemmings!-kiabálta Luke anyja. Már csak ez hiányzott...Luke egy határozott mozdulattal hátrafordult, majd mondta, hogy "futás", és ebben a pillanatban egy nagy húzást éreztem. Mintha kiszakították volna a kezemet. Luke szaladni kezdett és nagyon hirtelen húzott meg. Amikor észhez kaptam, akkor én is szaladtam utána. Csak szaladtam utána, fogalmam sem volt, hogy merre visz. Végül egy játszótérnél kötöttünk ki.
-Mégis miért szaladtál el?-vontam kérdőre.-Majdnem kitépted a kezem.
-Bocsi édes.-fújtatott.-Csak nem akartam vele most beszélni.
Komolyan mondom, ilyet nem láttam még...hogy Luke nem akar beszélni az anyukájával? Tisztára ledöbbent. Pedig ő eléggé anyás fiú. Nem értem...
Most csak azon tudott kattogni az agyam, hogy vajon az öcsém és a húgom hogyan vannak. Anya bejött a kórházba hisztizni, pedig senki sem hívta. Látni se volt kedvem, de mégis eljött. Tuti, hogy valamit kérni akart tőlem, csak aztán összevesztünk. Most kedvem sincsen hazamenni, pedig meg kellene látogatni a tesóimat. Komolyan mondom, hogyha anya, vagy akár apa kezet mer emelni az öcsémre, vagy a húgomra, kihívatom a gyámügyeseket. Az öcsém már lassan 16 éves lesz, csak el meri mondani, hogy a szüleink hogyan bánnak velük. Csak nem fog titkolózni. A húgomat még nem akarom ilyen helyzetbe keverni. Ő még kicsi ehhez, hagy legyen jó gyerekkora. Már amilyen jó lehet anyáék mellett. Gondolom mindent megkapnak, amit csak kiejtenek a szájukon, de azért ez nem pótolja a verést, amit talán minden nap kapnak.
-Bocsi, csak ennyit mondasz? Most jöttem ki a kórházból, erre futnom kell majdnem 5 percet...
-Bocsánat.-közelebb jött hozzám, majd megpuszilta a homlokomat. Én ellöktem magamtól.
-Megyek haza.-közöltem vele, majd hazafelé vettem az irányt. Vártam, hogy utánam jön, marasztal vagy valami. De semmi. Egy sziát se kaptam, semmit. Hagyott elmenni.
***Este 20:39***
Egész délután anyám hegyi beszédét hallgattam Luke-ról és rólam. Ott ültem a kanapén tehetetlenül. Anya beállt elém, kikapcsolta a TV-t és beszélni kezdett. Mindenről. Szó szerint. Hogy mennyire nem illünk össze, de ezt már tízmilliárdszor hallottam.
-Hope, értsd már meg, hogy nem lehetsz vele!-szólalt újra meg anya. Én csak ráztam a fejemet.-Nem hozzád való fiú, nagyon nem. Akárhányszor találkozok vele, lesüt róla a hülyeség. Ráadásul te egy okos lány vagy, nem tudom, mit szeretsz annyira benne.-fel és alá mászkált előttem.-Mi az a pierecing a szájában? Hogy néz már ki vele? Csak elzüllesz mellette. Te is olyan leszel, mint ő meg a hülye barátai.-azt hittem, hogy felrobbanok. A barátaimat és a pasimat ócsárolja. Szerencséje van, hogy az anyám. Ha egy idegen tenné meg ezt, azonnal lekevernék neki egy pofont. Azért a bunkóságnak is van határa, anya ezt a mércét már megütötte.-Akkora mint egy zsiráf, mégis mit akarsz tőle? Lábujjhegyre kell állnod, hogy megcsókolhasd! És az a hang...nagyon idegesítő. Nem is tudom, hogy lehet meg a popszakmába. Ráadásul téged is belevitt, miközben neked az egyetemen kellene tanulnod. De valaki miatt nem lehet. Luke csak a bajt hozza ránk. Szakíts vele.
-Nem szakítok.-válaszoltam egyszerűen. Felálltam a kanapéról és a szobám felé vettem az irányt.
-Ha szakítasz vele, akkor aláírom a szerződést.-jelentette ki anya. Én hirtelen megtorpantam. Azt hittem, hogy azt a szerződést már régen kidobta a kukába. Pár hónappal ezelőtt kaptam egy lemezszerződési ajánlatot. Amikor anyánál felvetettem az ötletet, hogy írja alá, akkor egyből nemet mondott. Az igazi papír másolatát meg elvette tőlem. Azt hittem, hogy ugrik az a szerződés és élhetem tovább az életem a YouTube-on.
Nyeltem egy nagyot. Elég komoly ez a dolog. Ennyire akarja, hogy szakítsak Luke-al, hogy még a szerződést is képes lenne aláírni. Lassan hátrafordultam, majd megszólaltam.
-Anyukám, valamit elfelejtettél.-mosolyogtam rá.-Már betöltöttem a 18. életévemet is, innentől kezdve aláírhatom akármikor a papírt. Akármelyik papírt.-a mondatomat befejezvén, folytattam utamat a szobám felé. Amikor hallottam, hogy anya hirtelen megindul felém. Gyorsan beszaladtam a szobámba és rányomtam anyára az ajtót. Ő kívülről nyomta, én meg belülről. Gyorsan ráfordítottam a kulcsot a zárra, majd elengedtem az ajtót. Könnyes szemmel néztem az ajtót. Nem hiszem el, hogy megint ez lett a beszélgetésünk vége.
-Hope-Rose White! Az anyád vagyok és azt mondtam, hogy azonnal gyere ki!-ordított anya torka szakadtából. Még jobban könnyezni kezdtem, a szám remegett. Nem válaszoltam neki. Egyszerűen nem volt se erőm, se akaratom válaszolni neki. Pár másodperces csend után valamit nekidobott az ajtómnak, ami széttört rajta. Valószínűleg egy pohár lehetett vagy tényér. Aztán egyre többet dobott az ajtómhoz. Már zokogásba törtem ki és remegni kezdett mindenem.-Azt mondtam, hogy gyere ki!-üvöltötte újra. A sírástól már levegőt is alig kaptam.
-Anya, kérlek ne.-kérleltem alig hallhatóan. A torkom elszorult és már semmit sem tudtam csinálni, csak sírni. Még mindig dobálta a tányérokat, poharakat és egyre jobban féltem. Leültem a földre, a hátamat és a fejemet a falnak támasztottam és úgy sírtam tovább. Ez ment körülbelül 10 percig. Aztán abbamard a dobálózás. Még mindig sírtam, nagyon féltem. Remegve oldottam fel a telefonomat. Megpillantottam a hangrögzítőt. Egész végig be volt kapcsolva, el is felejtettem, hogy bekapcsoltam. Akkor mindent felvett. Hogy anya miket mondott Luke-ról meg a veszekedést is.
Kinyomtam a rögzítőt és tárcsáztam Calum számát.
-Szia, mondjad.-köszönt.
-Szia.-mondtam még mindig sírva.
-Hope, jól vagy? Történt valami?-kérdezte aggódó hangon.
-Nálad aludhatok ma?
-Persze, de mi történt?
-Majd elmesélem. Akkor indulok, okés?
-Jó, várlak, szia.
-Szia.-elköszöntem, majd letettem a telefont. Egy kis táskába összepakoltam pár ruhát. Négy pólót, egy egybe ruhát, 3 farmernadrágot, zoknikat és fehérneműket. Telefontöltőt, fülhallgatót, pénztárcát, meg eltettem mindent, ami kellhet. Felhúztam az egyik cipőmet, ami a szobámban volt, kihúztam a kulcsot a szobám ajtajából. Kinyitottam az ablakomat és kimásztam rajta. Szerencse, hogy az én szobám a földszinten van. A hátsó kijáraton mentem ki, hogy anya még véletlenül se lásson meg. Kimentem az utcára, majd elindultam Calumék felé. Feltettem a napszemüvegemet, így nem leszek annyira feltűnő.
-El akarok költözni.-jelentettem ki.
-Mégis hova?
-Nem tudom. El innen. Luke-al, csak mi ketten egy lakásban, ami a miénk és élnénk az életünket, úgy, hogy nem szólnak bele, érted? Nekem ez hiányzik?
-Hát, akkor beszélj Luke-al. Biztos belemenne.
-De nektek nem lenne baj?-kérdeztem félősen.
-Dehogy. Ami nektek jó, az nekünk is.
-Köszönöm Calum.-átöleltem. Viszonozta az ölelésemet. Megint olyan jó érzés fogott el, mint mindig, amikor megölel. Mint pár évvel ezelőtt. Már akkor is jó öleléseket adott. De most...olyan jó férfias lett. Calum a bátyám helyett bátyám.
-Szevasztok!-jött be szélsebesen Mikey Calum szobájába.
-Szevasz haver!-pacsiztak egyet Calummel.
-Szia.-köszöntem lankasztóan.
-Adj egy pacsit!-mutatta a tenyerét Michael. Én belepacsiztam. Erőm alig volt felemelni a kezemet, annyira kimerített a sírás meg minden. Borzasztóan mérges vagyok anyára. Lehordja Luke-ot mindennek, aztán meg meg akar verni. És megint itt tartok, hogy az egyik barátomnál kell csövelnem a hülyesége miatt. Még, hogy nem tartozunk össze. Ha nem tartoznánk össze, akkor együtt se lennénk! Akkor nem lennénk együtt már majdnem 4 éve.
-Sziasztok.-jött be Luke Calum szobájába. Rá néztem és megijedtem. Mindenki egyből csendbe lett.-Hope, voltam anyukádnál.-jelentette ki.
-Hope, értsd már meg, hogy nem lehetsz vele!-szólalt újra meg anya. Én csak ráztam a fejemet.-Nem hozzád való fiú, nagyon nem. Akárhányszor találkozok vele, lesüt róla a hülyeség. Ráadásul te egy okos lány vagy, nem tudom, mit szeretsz annyira benne.-fel és alá mászkált előttem.-Mi az a pierecing a szájában? Hogy néz már ki vele? Csak elzüllesz mellette. Te is olyan leszel, mint ő meg a hülye barátai.-azt hittem, hogy felrobbanok. A barátaimat és a pasimat ócsárolja. Szerencséje van, hogy az anyám. Ha egy idegen tenné meg ezt, azonnal lekevernék neki egy pofont. Azért a bunkóságnak is van határa, anya ezt a mércét már megütötte.-Akkora mint egy zsiráf, mégis mit akarsz tőle? Lábujjhegyre kell állnod, hogy megcsókolhasd! És az a hang...nagyon idegesítő. Nem is tudom, hogy lehet meg a popszakmába. Ráadásul téged is belevitt, miközben neked az egyetemen kellene tanulnod. De valaki miatt nem lehet. Luke csak a bajt hozza ránk. Szakíts vele.
-Nem szakítok.-válaszoltam egyszerűen. Felálltam a kanapéról és a szobám felé vettem az irányt.
-Ha szakítasz vele, akkor aláírom a szerződést.-jelentette ki anya. Én hirtelen megtorpantam. Azt hittem, hogy azt a szerződést már régen kidobta a kukába. Pár hónappal ezelőtt kaptam egy lemezszerződési ajánlatot. Amikor anyánál felvetettem az ötletet, hogy írja alá, akkor egyből nemet mondott. Az igazi papír másolatát meg elvette tőlem. Azt hittem, hogy ugrik az a szerződés és élhetem tovább az életem a YouTube-on.
Nyeltem egy nagyot. Elég komoly ez a dolog. Ennyire akarja, hogy szakítsak Luke-al, hogy még a szerződést is képes lenne aláírni. Lassan hátrafordultam, majd megszólaltam.
-Anyukám, valamit elfelejtettél.-mosolyogtam rá.-Már betöltöttem a 18. életévemet is, innentől kezdve aláírhatom akármikor a papírt. Akármelyik papírt.-a mondatomat befejezvén, folytattam utamat a szobám felé. Amikor hallottam, hogy anya hirtelen megindul felém. Gyorsan beszaladtam a szobámba és rányomtam anyára az ajtót. Ő kívülről nyomta, én meg belülről. Gyorsan ráfordítottam a kulcsot a zárra, majd elengedtem az ajtót. Könnyes szemmel néztem az ajtót. Nem hiszem el, hogy megint ez lett a beszélgetésünk vége.
-Hope-Rose White! Az anyád vagyok és azt mondtam, hogy azonnal gyere ki!-ordított anya torka szakadtából. Még jobban könnyezni kezdtem, a szám remegett. Nem válaszoltam neki. Egyszerűen nem volt se erőm, se akaratom válaszolni neki. Pár másodperces csend után valamit nekidobott az ajtómnak, ami széttört rajta. Valószínűleg egy pohár lehetett vagy tényér. Aztán egyre többet dobott az ajtómhoz. Már zokogásba törtem ki és remegni kezdett mindenem.-Azt mondtam, hogy gyere ki!-üvöltötte újra. A sírástól már levegőt is alig kaptam.
-Anya, kérlek ne.-kérleltem alig hallhatóan. A torkom elszorult és már semmit sem tudtam csinálni, csak sírni. Még mindig dobálta a tányérokat, poharakat és egyre jobban féltem. Leültem a földre, a hátamat és a fejemet a falnak támasztottam és úgy sírtam tovább. Ez ment körülbelül 10 percig. Aztán abbamard a dobálózás. Még mindig sírtam, nagyon féltem. Remegve oldottam fel a telefonomat. Megpillantottam a hangrögzítőt. Egész végig be volt kapcsolva, el is felejtettem, hogy bekapcsoltam. Akkor mindent felvett. Hogy anya miket mondott Luke-ról meg a veszekedést is.
Kinyomtam a rögzítőt és tárcsáztam Calum számát.
-Szia, mondjad.-köszönt.
-Szia.-mondtam még mindig sírva.
-Hope, jól vagy? Történt valami?-kérdezte aggódó hangon.
-Nálad aludhatok ma?
-Persze, de mi történt?
-Majd elmesélem. Akkor indulok, okés?
-Jó, várlak, szia.
-Szia.-elköszöntem, majd letettem a telefont. Egy kis táskába összepakoltam pár ruhát. Négy pólót, egy egybe ruhát, 3 farmernadrágot, zoknikat és fehérneműket. Telefontöltőt, fülhallgatót, pénztárcát, meg eltettem mindent, ami kellhet. Felhúztam az egyik cipőmet, ami a szobámban volt, kihúztam a kulcsot a szobám ajtajából. Kinyitottam az ablakomat és kimásztam rajta. Szerencse, hogy az én szobám a földszinten van. A hátsó kijáraton mentem ki, hogy anya még véletlenül se lásson meg. Kimentem az utcára, majd elindultam Calumék felé. Feltettem a napszemüvegemet, így nem leszek annyira feltűnő.
***
Még mindig nem tudom feldolgozni a történteket. Anyától már kaptam pofont, sőt meg is vert egy jópárszor, de ilyen reakciót még semmi sem váltott ki belőle. Nagyon megijedtem. Ahogyan ott dobálta a tányérokat és poharakat az ajtómhoz, olyan volt, mintha a szívemet törné össze. Már nem bírja elviselni, hogy még mindig együtt vagyunk Luke-al. Mindent megtenne annak érdekében, hogy szétszakítson minket. Olyan megpróbáltatásokon megyünk keresztül, amit ember alig mer elhinni. Az még okés, hogyha a rajongóink nagy része nem bír minket együtt látni, de hogy a saját szüleink sem. Ez olyan rossz, felháborító és bosszantó.
Most érkeztem meg Calum-höz, éppen kopogok az ajtón. Majdnem elfog megint a sírás. Azét ennyire puhány már nem lehetek. De ami fáj, az fáj.
-Szia, gyere be.-nyitotta ki Calum az ajtót.
-Szia.-köszöntem neki, majd bementem az előszobába. Levettem a cipőmet, majd utána mentem a szobájába.-Van itthon valaki?
-Igen, Mali, de miért?
-Semmi, csak kérdeztem.-vontam meg a vállam.
-Okés.-mosolygott.-De miért sírtál ma? Annyira aggasztott a dolog.
-Ezt nem lehet elmesélni. Ezt meg kell hallgatnod.-elővettem a telefonomat és beindítottam rajta a hangfelvételt. Calum nagyon furcsán nézett rám, amikor anya Luke-ról beszélt. Megint előtörtek belőlem az érzések, amik akkor kavarogtak bennem. Minden rendesen hallatszódik. Hogy anya dobálj a tányérokat, hogy kiabál velem. Hogy sírok és kérlelem, hogy ne tegye. Hogy olyan jelzőkkel illet meg engemet, amilyet még a kutyájának se mondana. Megint rám tört a sírás. Calum megsimogatta a hátamat és átölelt. Láttam rajta, hogy próbál megszólalni, de nem ment neki. Csak nyitogatta a száját, ami szerintem elég vicces volt, így el is nevettem magam.
-Most meg miért nevetsz?-kérdezte komolyan.
-A szád. Vicces voltál.-mosolyogtam és letöröltem a könnyeimet.
-Jó látni, hogy megint nevetsz.Most érkeztem meg Calum-höz, éppen kopogok az ajtón. Majdnem elfog megint a sírás. Azét ennyire puhány már nem lehetek. De ami fáj, az fáj.
-Szia, gyere be.-nyitotta ki Calum az ajtót.
-Szia.-köszöntem neki, majd bementem az előszobába. Levettem a cipőmet, majd utána mentem a szobájába.-Van itthon valaki?
-Igen, Mali, de miért?
-Semmi, csak kérdeztem.-vontam meg a vállam.
-Okés.-mosolygott.-De miért sírtál ma? Annyira aggasztott a dolog.
-Ezt nem lehet elmesélni. Ezt meg kell hallgatnod.-elővettem a telefonomat és beindítottam rajta a hangfelvételt. Calum nagyon furcsán nézett rám, amikor anya Luke-ról beszélt. Megint előtörtek belőlem az érzések, amik akkor kavarogtak bennem. Minden rendesen hallatszódik. Hogy anya dobálj a tányérokat, hogy kiabál velem. Hogy sírok és kérlelem, hogy ne tegye. Hogy olyan jelzőkkel illet meg engemet, amilyet még a kutyájának se mondana. Megint rám tört a sírás. Calum megsimogatta a hátamat és átölelt. Láttam rajta, hogy próbál megszólalni, de nem ment neki. Csak nyitogatta a száját, ami szerintem elég vicces volt, így el is nevettem magam.
-Most meg miért nevetsz?-kérdezte komolyan.
-A szád. Vicces voltál.-mosolyogtam és letöröltem a könnyeimet.
-El akarok költözni.-jelentettem ki.
-Mégis hova?
-Nem tudom. El innen. Luke-al, csak mi ketten egy lakásban, ami a miénk és élnénk az életünket, úgy, hogy nem szólnak bele, érted? Nekem ez hiányzik?
-Hát, akkor beszélj Luke-al. Biztos belemenne.
-De nektek nem lenne baj?-kérdeztem félősen.
-Dehogy. Ami nektek jó, az nekünk is.
-Köszönöm Calum.-átöleltem. Viszonozta az ölelésemet. Megint olyan jó érzés fogott el, mint mindig, amikor megölel. Mint pár évvel ezelőtt. Már akkor is jó öleléseket adott. De most...olyan jó férfias lett. Calum a bátyám helyett bátyám.
-Szevasztok!-jött be szélsebesen Mikey Calum szobájába.
-Szevasz haver!-pacsiztak egyet Calummel.
-Szia.-köszöntem lankasztóan.
-Adj egy pacsit!-mutatta a tenyerét Michael. Én belepacsiztam. Erőm alig volt felemelni a kezemet, annyira kimerített a sírás meg minden. Borzasztóan mérges vagyok anyára. Lehordja Luke-ot mindennek, aztán meg meg akar verni. És megint itt tartok, hogy az egyik barátomnál kell csövelnem a hülyesége miatt. Még, hogy nem tartozunk össze. Ha nem tartoznánk össze, akkor együtt se lennénk! Akkor nem lennénk együtt már majdnem 4 éve.
-Sziasztok.-jött be Luke Calum szobájába. Rá néztem és megijedtem. Mindenki egyből csendbe lett.-Hope, voltam anyukádnál.-jelentette ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése