(a kép forrása: weheartit)
Pár perccel később jött utána Calum és Luke is. Csak annyit hallottam, hogy sutyorognak és, hogy Luke ledől mellém az ágyra és átkarol. Aztán a fülembe súgta:
-Nagyon szeretlek kincsem, kérlek ne sírj.
Én nem adtam semmilyen választ, csak sírtam tovább. Kiakasztanak anyáék teljesen.
***Luke szemszöge***
Körülbelül egy negyed órája felhívott Calum, hogy menjek át hozzájuk, mert anya és Hope anyukája csinálják a feszkót. Mindenre fel voltam készülve, de arra, ami fogadott, valószínűleg nem. És én csak a végére értem oda. Miután Hope sírva beszaladt a lakásba, utána elzavartam anyáékat -szépen szólva- és mi is bementünk a lakásba. Mondta Calum, hogy úgy beszéltek egymással, mintha ez olyan természetes lenne. Persze, az ember beszél csúnyán, de azért gondolom kiütötte Hope-nál a mércét. Ki tudja, mit mondhattak neki, amitől ennyire kiakadt. Bementünk a szobába és meghallottam, hogy Hope még mindig sír. Melléfeküdtem és a fülébe súgtam, hogy szeretem. Nem mondott semmit, csak sírt tovább. Nem hiszem el, hogy anyáéknak már megint csinálni kell ezt. Miért nem tudnak békén hagyni minket? Sohasem bírtam elviselni, hogyha bántanak egy olyan embert, akit szeretek. És most bántják Hope-ot. A saját anyja is, meg az enyém is. Felháborító. Mindenesetre, tennünk kell valamit. Ez így nem mehet tovább. Nem hagyhatom, hogy bántsák. Mindenféle megpróbáltatásnak kiteszem szerencsétlen lányt; itt hagyom 3 hónapra az anyámmal, hagyom, hogy a fandom nagy része bántsa. Nem mehet ez így tovább, tenni kell valamit.
***Pár órával később***
Hope telefoncsörgésére keltem fel.
-Ki az?-szólt bele Hope.
-Szia kislányom. Haza kell jönnöd.
-Anya?-tette fel a kérdést Hope.-Biztos, hogy nem megyek haza. Amit ma reggel leműveltél Liz-el az egy katasztrófa volt. Ezek után én biztos nem megyek haza.
-De Allen itthon van Beatrice-el és a gyerekekkel.
-Akkor átmegyek, ha Luke is jöhet velem.-mondta Hope. Én mutogattam neki, hogy ne, én nem akarok menni. Végül a homlokomra csaptam. Hope letette a telefont.
-Most ez mire volt jó?-tettem fel a kérdést.
-Én csak akkor megyek oda, hogyha te is ott vagy.
-De én nem akarok odamenni...!
-Most már mindegy.-megvonta a vállát, majd nyomott egy puszit a homlokomra. Felállt és kisétált a szobából.
-Mond meg nekem Calum, mit tegyek, hogy vége legyen ennek az örökös harcnak?
-Nem tudom, de ez kezd olyan lenni, mint Rómeó és Júlia.-nevetett.
-Komolyan mondom Calum, nagyon nevetséges, hogy ilyeneknek tesznek ki minket.
-Jó, bocs. Csak fura, hogy ez megtörténhet.
-Ja, és nagyon szomorú is.
-Jössz már?-nyitott be a szobába Hope.
-Hova?
-Öltözni mondjuk...?
-De nem akarok menni.-tiltakoztam újból.
-Azt hittem, hogy ezt már megtárgyaltuk.-mondta selymes hangon. Én szólásra nyitottam a számat, erre becsapta az ajtót.
-Ezt nem hiszem el.-dünnyögtem.
-Sok sikert haver.-mondta Calum kuncogva.
-Hahaha...
Mihelyst erőt vettem magamon és kimentem a nappaliba, megláttam Hope-ot ahogyan a karjait egybefonva áll a szőnyegen. Megfogta a kezemet és behúzott a fürdőszobába. Már volt egy ilyen jelenetünk, nem akarok még egyet...
-Állítsd be a hajat, öltözz fel, moss fogat és mehetünk is.-utasította. Mióta lett ilyen Hope? Ilyen hiper-szuper aktív? Nem emlékszem, hogy mostanság...bár már eléggé régen láttam, vagyis úgy értem, hogy itt hagytam őt 3 hónapra. És amióta visszajöttem, azóta még csak 4-5 nap telt el. De már egyszer "megvertek", meg már Hope is volt azóta kórházban. Nálunk nagyon sűrűn történnek a dolgok, de ennyi minden nem történt még 4 nap alatt.
Úgy tettem mindent, ahogyan Hope mondta. Megmostam a fogamat, felöltöztem és beállítottam a hajamat. Beszélgettünk még egy kicsit Calum-mel, majd elindultunk.
-Most ez mire volt jó?-tettem fel a kérdést.
-Én csak akkor megyek oda, hogyha te is ott vagy.
-De én nem akarok odamenni...!
-Most már mindegy.-megvonta a vállát, majd nyomott egy puszit a homlokomra. Felállt és kisétált a szobából.
-Mond meg nekem Calum, mit tegyek, hogy vége legyen ennek az örökös harcnak?
-Nem tudom, de ez kezd olyan lenni, mint Rómeó és Júlia.-nevetett.
-Komolyan mondom Calum, nagyon nevetséges, hogy ilyeneknek tesznek ki minket.
-Jó, bocs. Csak fura, hogy ez megtörténhet.
-Ja, és nagyon szomorú is.
-Jössz már?-nyitott be a szobába Hope.
-Hova?
-Öltözni mondjuk...?
-De nem akarok menni.-tiltakoztam újból.
-Azt hittem, hogy ezt már megtárgyaltuk.-mondta selymes hangon. Én szólásra nyitottam a számat, erre becsapta az ajtót.
-Ezt nem hiszem el.-dünnyögtem.
-Sok sikert haver.-mondta Calum kuncogva.
-Hahaha...
Mihelyst erőt vettem magamon és kimentem a nappaliba, megláttam Hope-ot ahogyan a karjait egybefonva áll a szőnyegen. Megfogta a kezemet és behúzott a fürdőszobába. Már volt egy ilyen jelenetünk, nem akarok még egyet...
-Állítsd be a hajat, öltözz fel, moss fogat és mehetünk is.-utasította. Mióta lett ilyen Hope? Ilyen hiper-szuper aktív? Nem emlékszem, hogy mostanság...bár már eléggé régen láttam, vagyis úgy értem, hogy itt hagytam őt 3 hónapra. És amióta visszajöttem, azóta még csak 4-5 nap telt el. De már egyszer "megvertek", meg már Hope is volt azóta kórházban. Nálunk nagyon sűrűn történnek a dolgok, de ennyi minden nem történt még 4 nap alatt.
Úgy tettem mindent, ahogyan Hope mondta. Megmostam a fogamat, felöltöztem és beállítottam a hajamat. Beszélgettünk még egy kicsit Calum-mel, majd elindultunk.
***
-Szia anya.-köszönt Hope.
-Szia Rose.-köszöntem én is.
-Sziasztok!-köszönt Rose. Nagyon boldognak látszódott.-Itthon van Allen. Az én kicsi fiam.-elmosolyodtam azon, amit mondott. Mintha csak anyámat hallanám. Ő is mindig ezt csinálja. Én vagyok neki a kicsi fia. Majd ha 30 éves leszek, akkor is a kicsi fia leszek.
-Szia Allen!-mondta kitörőm örömmel Hope és odaszaladt hozzá átölelni. Rose valamilyen okból kifolyólag felment az emeletre. Fogalmam sincsen, hogy miért, de roppant érdekes volt számomra. Az is furcsa volt, hogy Hope Allen nyakába ugrott, mert emlékszem pár éve mondta, hogy nem nagyon szeretik egymást...-Allen, emlékszel még Luke-ra?
-Persze, hogy emlékszek, hogy is felejthetném el. Ráadásul mindenhol a 5SOS van kitéve az USA-ban, úgyhogy elkerülhetetlen vagy öcsi.-bökött meg Allen.
-Köszi.-mondtam mosolyogva.
-Jól megnőttél.-jegyezte meg.-Azért a mi családunkban is magas emberek vannak. Nézd meg a húgom. Majdnem akkora, mint én. Pár év és elérjük egymást.-mosolygott Hope-ra. Jófej ez az Allen. Bírom nagyon.
-Azt se tudom, mikor láttalak utoljára.-mondtam mosolyogva.
-Talán 2-3 éve.-mondta Hope.-De hogyhogy hazajöttél?
-Hazaköltözünk Beatrice-el, Sophie-val és Simon-al.
-Ide Sydney-be?
-Igen, ide haza.-mosolygott Allen.
-De hát miért?
-Nem is örülsz?
-De nagyon, csak egy kicsit meglepődtem.-mosolyogtam vissza.-Gyere Luke, menjünk be a szobámba.-elkezdtem húzni Luke-ot a szobám felé, de aztán meghátráltam és visszafordultam Allen felé.-Nem költözhetünk hozzátok?
-Micsoda?-kérdezett vissza Allen.
-Van még hely a lakásotokban?
-Hmmm...-elgondolkodott.-Hozzánk akartok költözni? De miért? Nem jó itt nektek?-ekkor szétnéztem a nappaliban. Sehol senki nem volt rajtunk kívül. Elengedtem Luke kezét és visszasétáltam az étkezőasztalhoz. Luke jött utánam.
-Nem tudod, hogy anya és Luke anyja miket csinálnak velünk. Jópár napja Luke anyja, Liz spenótot tett az ételembe, pedig tudta, hogy allergiás vagyok rá. Durva allergiás rohamom lett tőle és kórházba kerültem. Tegnap meg anya úgy megdobálta Luke-ot poharakkal és tányérokkal, hogy vérezni kezdett az orra.
-Micsoda?-kérdezte Allen elképedt arccal.
-De várj, reggel háromnegyed hétkor arra kell felkelnünk, hogy Liz és anya tépik egymás haját az egyik barátunk háza előtt. Meg kiabáltak egymással. És mindig azt mondják, hogy nem kellene együtt lennünk. Pedig de. Mert szeretjük egymást. Csak ezt épp ésszel nem tudják felfogni. Most már nem csak lelki, hanem egyre több testi bántást is kapunk. Meséljek még, vagy elég lesz?
-Elég lesz, köszi a beszámolót hugi. Azt hiszem, hogy hozzánk költözhettek.
-És mikor mehetünk?
-Ha akartok, akkor már most este is. Minél hamarabb gyertek, ne tegyétek ki magatokat ilyeneknek.
-Köszönjük Allen.-felálltam és megöleltem.
-Tényleg köszi.-Luke is megölelte.
-Akkor azt hiszem, hogy pakolok is.-mondtam fülig érő szájjal.-Segítesz szívem?
-Persze, hogy segítek.-mosolygott rám Luke és megfogta a kezemet. Besétáltunk a szobámba. Magam elé állítottam Luke-ot. Mélyen a szemeibe néztem és megcsókoltam. Ugyanolyan volt, mint a többi csókja. Ugyanolyan jó érzés volt hozzátapadni, mint eddig.
-Elég most már.-szólt rám.-Kezdjünk pakolni, mert sohasem leszünk készen.-csapta össze a tenyereit.
-De én még csókolni akartalak.-biggyesztettem le ajkaimat.
-Majd este, Allen-éknél addig csókolsz, amíg akarsz.
-Annyira szeretnék veled lenni örökre. Bár ne kellene mindig olyan messzire mennetek...már amikor elköszönsz, akkor hiányzol.-a szekrényből előhalásztam a bőröndömet és feltettem az ágyamra. A ruháimat kivettem a szekrényből.
-Akkor soha nem köszönök el és akkor nem fogok hiányozni. Tök logikus, nem? Elmegyek, de nem köszönök el.
-Inkább köszönj el egy finom puszi kíséretében.-mondatom közepe felé Luke megfogta a derekamat és puszilgatni kezdte a nyakamat. Egyből libabőrös lettem mindenhol.-Luke, csináljuk, mert sohasem érünk a végére.-mondtam dühösebben. Vagyis csak próbáltam, mert a végére elnevettem magam.-Luke!-szóltam rá nevetve.-Hallod, nagyon csikiz! Luke, fejezd be! Most!-kérésemet semmibe véve puszilgatott tovább.-Luke Robert Hemmings! Ezt...-elnevettem magam ismét.-...hagyd abba!-ekkor hátrafordultam és a szemei elé tettem a mutatóujjamat. Széles mosoly ült az arcára. Próbáltam nem nevetni, de nem ment.
-Gyere ide.-húzott magához. Szorosan átölelt, amit viszonoztam. Simogatta a hátamat, én meg szagolgattam őt. Imádom az illatát, olyan férfias és friss. Pár percig ölelgettük egymást, majd megszólaltam.
-Most már tényleg pakolni kellene.
-Igen, most már tényleg.-helyeselt, majd elengedett. A ruháimat egyesével pakolni kezdtem a bőröndbe. Én a pólókat hajtogattam össze, míg Luke a nadrágjaimat. Elővettem a pulcsijaimat és az egybe ruháimat, majd azokat is összehajtottam. Luke addig a zoknijaimat párosította össze. Eltettem őket a fehérneműimmel együtt. Kimentem a fürdőszobába a fogkefémért és a dezodorjaimért, parfümjeimért és dúdolgatva mentem vissza a szobámba.
-Szia Allen!-mondta kitörőm örömmel Hope és odaszaladt hozzá átölelni. Rose valamilyen okból kifolyólag felment az emeletre. Fogalmam sincsen, hogy miért, de roppant érdekes volt számomra. Az is furcsa volt, hogy Hope Allen nyakába ugrott, mert emlékszem pár éve mondta, hogy nem nagyon szeretik egymást...-Allen, emlékszel még Luke-ra?
-Persze, hogy emlékszek, hogy is felejthetném el. Ráadásul mindenhol a 5SOS van kitéve az USA-ban, úgyhogy elkerülhetetlen vagy öcsi.-bökött meg Allen.
-Köszi.-mondtam mosolyogva.
-Jól megnőttél.-jegyezte meg.-Azért a mi családunkban is magas emberek vannak. Nézd meg a húgom. Majdnem akkora, mint én. Pár év és elérjük egymást.-mosolygott Hope-ra. Jófej ez az Allen. Bírom nagyon.
-Azt se tudom, mikor láttalak utoljára.-mondtam mosolyogva.
-Talán 2-3 éve.-mondta Hope.-De hogyhogy hazajöttél?
-Hazaköltözünk Beatrice-el, Sophie-val és Simon-al.
-Ide Sydney-be?
-Igen, ide haza.-mosolygott Allen.
-De hát miért?
-Nem is örülsz?
***Hope szemszöge***
-De nagyon, csak egy kicsit meglepődtem.-mosolyogtam vissza.-Gyere Luke, menjünk be a szobámba.-elkezdtem húzni Luke-ot a szobám felé, de aztán meghátráltam és visszafordultam Allen felé.-Nem költözhetünk hozzátok?
-Micsoda?-kérdezett vissza Allen.
-Van még hely a lakásotokban?
-Hmmm...-elgondolkodott.-Hozzánk akartok költözni? De miért? Nem jó itt nektek?-ekkor szétnéztem a nappaliban. Sehol senki nem volt rajtunk kívül. Elengedtem Luke kezét és visszasétáltam az étkezőasztalhoz. Luke jött utánam.
-Nem tudod, hogy anya és Luke anyja miket csinálnak velünk. Jópár napja Luke anyja, Liz spenótot tett az ételembe, pedig tudta, hogy allergiás vagyok rá. Durva allergiás rohamom lett tőle és kórházba kerültem. Tegnap meg anya úgy megdobálta Luke-ot poharakkal és tányérokkal, hogy vérezni kezdett az orra.
-Micsoda?-kérdezte Allen elképedt arccal.
-De várj, reggel háromnegyed hétkor arra kell felkelnünk, hogy Liz és anya tépik egymás haját az egyik barátunk háza előtt. Meg kiabáltak egymással. És mindig azt mondják, hogy nem kellene együtt lennünk. Pedig de. Mert szeretjük egymást. Csak ezt épp ésszel nem tudják felfogni. Most már nem csak lelki, hanem egyre több testi bántást is kapunk. Meséljek még, vagy elég lesz?
-Elég lesz, köszi a beszámolót hugi. Azt hiszem, hogy hozzánk költözhettek.
-És mikor mehetünk?
-Ha akartok, akkor már most este is. Minél hamarabb gyertek, ne tegyétek ki magatokat ilyeneknek.
-Köszönjük Allen.-felálltam és megöleltem.
-Tényleg köszi.-Luke is megölelte.
-Akkor azt hiszem, hogy pakolok is.-mondtam fülig érő szájjal.-Segítesz szívem?
-Persze, hogy segítek.-mosolygott rám Luke és megfogta a kezemet. Besétáltunk a szobámba. Magam elé állítottam Luke-ot. Mélyen a szemeibe néztem és megcsókoltam. Ugyanolyan volt, mint a többi csókja. Ugyanolyan jó érzés volt hozzátapadni, mint eddig.
-Elég most már.-szólt rám.-Kezdjünk pakolni, mert sohasem leszünk készen.-csapta össze a tenyereit.
-De én még csókolni akartalak.-biggyesztettem le ajkaimat.
-Majd este, Allen-éknél addig csókolsz, amíg akarsz.
-Annyira szeretnék veled lenni örökre. Bár ne kellene mindig olyan messzire mennetek...már amikor elköszönsz, akkor hiányzol.-a szekrényből előhalásztam a bőröndömet és feltettem az ágyamra. A ruháimat kivettem a szekrényből.
-Akkor soha nem köszönök el és akkor nem fogok hiányozni. Tök logikus, nem? Elmegyek, de nem köszönök el.
-Inkább köszönj el egy finom puszi kíséretében.-mondatom közepe felé Luke megfogta a derekamat és puszilgatni kezdte a nyakamat. Egyből libabőrös lettem mindenhol.-Luke, csináljuk, mert sohasem érünk a végére.-mondtam dühösebben. Vagyis csak próbáltam, mert a végére elnevettem magam.-Luke!-szóltam rá nevetve.-Hallod, nagyon csikiz! Luke, fejezd be! Most!-kérésemet semmibe véve puszilgatott tovább.-Luke Robert Hemmings! Ezt...-elnevettem magam ismét.-...hagyd abba!-ekkor hátrafordultam és a szemei elé tettem a mutatóujjamat. Széles mosoly ült az arcára. Próbáltam nem nevetni, de nem ment.
-Gyere ide.-húzott magához. Szorosan átölelt, amit viszonoztam. Simogatta a hátamat, én meg szagolgattam őt. Imádom az illatát, olyan férfias és friss. Pár percig ölelgettük egymást, majd megszólaltam.
-Most már tényleg pakolni kellene.
-Igen, most már tényleg.-helyeselt, majd elengedett. A ruháimat egyesével pakolni kezdtem a bőröndbe. Én a pólókat hajtogattam össze, míg Luke a nadrágjaimat. Elővettem a pulcsijaimat és az egybe ruháimat, majd azokat is összehajtottam. Luke addig a zoknijaimat párosította össze. Eltettem őket a fehérneműimmel együtt. Kimentem a fürdőszobába a fogkefémért és a dezodorjaimért, parfümjeimért és dúdolgatva mentem vissza a szobámba.
***
-Szia anya.-köszönt Luke, Liznek. Éppen most érkeztünk meg hozzájuk. Összepakoljuk Luke cuccait, aztán megyünk. Az én bőröndjeimet és gitárjaimat Allen már elvitte magával.
-Szia fiam.-mondta Liz mosolyogva, de ahogyan rám nézett, egyből lefele görbült a szája.-Ő meg minek van itt?
-Anya...-kezdte Luke.-Elköltözök.
-Mi? De mégis hova?
-Hope bátyja és neki a felesége meg a 2 gyereke hazaköltöztek. És felajánlottak nekünk egy szobát. Mi meg boldogan mondtunk rá igent. Lesz egy szobánk, ahol azt csinálunk amit akarunk és senki sem zavar minket.-az utolsó szót kihangsúlyozta. Láttam, ahogyan Liz szemei elvörösödnek. Megböktem Luke-ot, mire ő vette az adást. Gyorsan beiszkoltunk a szobájába.
-Zárd kulcsra az ajtót.-utasítottam.
-Az lesz.-mondta, majd egyből ráfordította a kilincsre a zárat.
-Luke Hemmings, tönkreteszed az életedet!-kiabálta Liz.
-Igen anya, így van.-mosolygott Luke, majd előszedte a bőröndjét. Kipakoltam a ruhásszekrényéből, majd hajtogatni kezdtem a ruháit. Ő meg leült az ágyára.
-Rosszul hiszed, ha azt gondolod, hogy majd én fogok pakolni helyetted.
-Naaa, kicsim...-nézett rám kutyaszemekkel.-Fáradt vagyok.
-Jó, okés.-megadtam magamat. Pakoltam tovább, majd Luke megszólalt.
-Inkább csinálom én is, mert rossz nézni, ahogyan szerencsétlenkedsz.
-Én szerencsétlenkedek?-kérdeztem.-Ezt kikérem magamnak!-összegyűrtem az egyik pólóját és nekidobtam.
-Na, ezt még visszakapod.-harapott ajkába.-LebírkózlaK Hop, jobb ha vigyázol.
-Úristen, de megijedtem. Nálad még a pillangók is erősebbek.-oltogattam.
-Jól van, majd akkor este meglátjuk.-mosolygott. Odaállt mellém és segített hajtogatni a ruháit. Ismét megcsapott az illata. Egy pillanatra elmosolyodtam. Még mindig az enyém. Enyém az a fiú, akibe őrülten szerelmes vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése