21. rész

(a kép forrása: weheartit)

-Szia Bea, Hope itthon van?
-Szerintem nem jó ötlet, hogy idejöttél, Rose.
-De nekem beszélnem kell velük!-erősködött Rose.
-Éppen elég bajt okoztál már ma.
-Menj már arrébb Beatrice.-Rose meglökte Bea-t, aki majdnem elesett. Persze, Allen nem nézte ülve és nyugodtan ezt. Felállt, majd megszólalt:
-Na, anya, ezt most fejezd be!
-Kisfiam, mindenért bocsánatot akarok kérni.-nézett kiskutya szemekkel Allen-re. Aztán felém közelített.-Luke, bocsáss meg, anyád ötlete volt.
-Hozzá ne merj érni!-ordított egyet Hope.-Eszednél vagy, normális vagy te? Fájdalmat okozol annak, akit szeretek! Azt hitted, hogy majd ülök és végignézem az egészet szótlanul? Csak tudd, Allen-nel és Beatrice-el megbeszéltük már, hogy szólunk a gyámügyeseknek.
-A gyerekeimet nem vehetitek el tőlem! Én vagyok az anyjuk, senki nem fogja odaadni nektek!-ordította Rose.
-Dehogynem.-mondta mosolyogva Allen.
-Ha meglátják Luke röntgenfelvételét, akkor búcsút inthetsz Tom-nak és Zoe-nak is.-mosolygott Bea.
-És bizonyítékunk is van. Úgyhogy ezt nem tudod majd letagadni.-mondta komolyan Hope.
-A gyerekeimet akkor sem vehetitek el!--ordította vörös fejjel Rose. Ekkor kopogtak. Bea újra ajtót nyitott.
-Megtudhatom, hogy mi folyik itt? Rendőrséget hívjak? Veszekedést hallottam.-jött át a szomszéd.
-Öö...-nyögdécselt Bea.-Nem kell köszönöm, minden rendben van. Rose éppen menni akart.-belépett a nappaliba, megfogta Rose kezét és kihúzta az ajtóig, majd kitessékelte.-Szia Rose.-integetett neki.-Köszönöm Mrs. Parkers, hogy átjött, de semmi szükség rendőrre, meg semmire. Egy kis családi vita volt, amit sikerült elrendeznünk.

***Hope szemszöge***
***Este 21:40***

"2011. 01. 30.,
Kedves Naplóm!

Mindenkinek vannak álmai. Valaki híres színész akar lenni és van, aki híres énekes. Valaki pedig csak egy kicsit több, jobb akar lenni, mint aki tegnap volt. Azt hiszem, hogy én inkább az első csoportba tartozom. Évek óta álmodozom a sztárságról, a híres életről. Én is ugyanarról álmodozom, mint a többi társam. Az autogram osztogatásról, a telt házas koncertekről,  rajongókról, interjús felkérésekről és arról, hogy láthassam magam a TV-ben, az interneten. De félek. Félek, hogyha valóra válna legnagyobb álmom, akkor visszakívánnám régi életemet. Amikor úgy megyek végig egy utcán, hogy senki nem ismer, amikor nyugalomban ihatom meg a kedvenc forrócsokimat a kávézóban."
Miután elolvastam e pár sort a régi naplómból, könnyek között hajtottam párnámra a fejemet.
-Mi a baj?-kérdezte Lukey.
-Még meg mered kérdezni, hogy mi a baj?
-Nem lehet?
-Szerinted mi a bajom?-kérdeztem vissza könnyezve.
-A régi naplódat szorongatod, amit körülbelül 13-14 évesen írtál, ez pedig arra utal, hogy valami történt akkor, ami megváltoztatott.
-Igen Luke. Azt írtam itt, hogy "félek, hogyha valóra válna legnagyobb álmom, akkor visszakívánnám régi életemet". És mi történt? Valóra vált az álmom...és mi történt még? Visszakívánom a régit. Érted? Hiányzik az, ami régen volt, akik régen voltunk. Minden sokkal jobb és egyszerűbb volt.
-Az utolsó pár mondatod igaz, egyszerűbb volt minden. De most jobban érzem magam veled.-a tükör előtt állva állítgatta a haját.
-Te lehet...de én nem.
-Gyere ide.-mondta mosolyogva. Én csak megráztam a fejemet. Ő erre közelebb jött hozzám.
-Luke, nem akarom!-tiltakozásom ellenére kiemelt az ágyból és két lábra állított. A karomnál fogva húzott a tükörhöz.
-Nézz már magadra!-szólt rám kicsit erélyesebben.-Tökéletes alak. Lapos has, hosszú, vékony lábak, formás popsi, hosszú barna haj, tengerkék szempár, édes mosoly és mosolygödrök. Tehetséges vagy. Tudsz hegedülni, gitározni, zongorázni és egy kicsit dobolni is. Nem mellesleg angyali hangod van. Te írod a dalaidat, amik tele vannak érzéssel és ha az ember olyan állapotban van, akkor könnyen el is tudja sírni magát rajta, ez pedig nagy szó. Három nyelven beszélsz, okos vagy. Nagy szíved van, amibe sok ember elfér egyszerre és téged nem érdekel, hogy ki milyen. Én nagyon büszke vagyok rád. Nagyon sok mindent megéltünk már együtt. Szétválasztott már minket időzóna, sőt még a saját szüleink is, mi mégis itt vagyunk, együtt. Szeretetben. Megbízol bennem, amit köszönök. Engem nem érdekel, hogy ki mit mond rólad, hogy éppen hogy nézel ki, én úgy szeretlek ahogyan vagy. Mert tudom, hogy te elfogadsz engem olyannak, amilyen vagyok.-az utolsó mondatnál átölelt. Kitört belőlem ismét a sírás. Luke felé fordultam és viszonoztam az ölelését.-Nagyon szeretlek.
-Én is szeretlek.-mondtam szipogva. Ekkor felemelt és visszavitt az ágyba. Lefektetett, betakargatott.
-Legyen szép álmod kicsim, nem kell félned semmitől.-nyomott puszit az arcomra. Lekapcsolta a villanyt, majd kiment a szobából. Nagyon sok mindenen gondolkodtam, minden egyszerre kavargott a fejemben. Erre elaludtam.
Nem tudom mikor keltem fel, Luke hangjára. Kinyitottam a szememet és még sötét volt. Valószínűleg hajnal lehet. Éppen meg akartam fordulni és megkérni Luke-ot, hogy feküdjön mellém, amikor ennek az igen érdekes mondatnak lehettem a tanúja.
-Halkabban már, nem akarom felkelteni Hope-ot, nem akarom, hogy tudja.-mondta idegesen. A vonal túlsó felén is férfi hangot hallok, de fogalmam sincsen, hogy kié lehet. És azt sem értettem, hogy mit mondott.-Majd holnap átjössz és elmondjuk neki. Ezt neked kell, ez csak kettőtökre tartozik. Én ebbe nem akarok beleavatkozni.-itt mondott megint valamit az a srác, akivel Luke beszél.-Ki lesz akadva, ez tuti. De megyek mert már nagyon fáradt vagyok, szia.-elköszönt, majd letette a telefont. Hallottam, ahogyan leveszi a nadrágját, majd a felsőjét is.-Hú, ha ezt Hope megtudja, itt kő kövön nem marad.-dünnyögte. Hirtelen egy másodpercre elgondolkodtam azon, hogy rákérdezek, mit is kell tudnom, de inkább hagytam. Befeküdt mellém az ágyba átölelt és pár perccel később már csak halk szuszogását hallottam.

Reggel arra keltem fel, hogy valaki a nevemet mondogatja és puszilgatja az arcomat.
-Hope, Hope, kelj fel kicsim.-mondta Luke. Én dünnyögni kezdtem erre, mire ő bevetette magát az ágyba mellém.
-Hagyj aludni.-tettem egy párnát a fejemre.
-De már fel kell kelned.
-Luke, aludni akarok.-mondtam, majd a párnámat rádobtam.
-Okés.-mondta egyszerűen. Pár percig még csukva volt a szemem, majd óvatosan kinyitottam. Luke engem nézett. Gondolhattam volna. Rám mosolygott. Én ásítottam egyet, majd visszacsuktam a szememet.-Ne aludj el.
-Mégis miért akarod, hogy ébren legyek?-kérdeztem egyszerűen.
-Ezért.-mondta boldogan. Kinyitottam a szememet, majd megpillantottam két nutellás kenyeret, amin eperszeletek voltak.

(a kép forrása: wehearit)

-Ó, Luke.-mondtam mosolyogva.-Köszönöm.-nyomtam egy puszit a fejére. Felültem, majd az ölembe tette a tányért.-Fáj még a kezed?

-A reggelemet egy fájdalomcsillapítóval kezdtem, de már nem olyan vészes.-megvonta a vállát.-Megetethetlek?

-Micsoda?-kérdeztem elképedt arccal.

-Meg szeretnélek etetni.-mondta kitörő örömmel.

-Ó...-pár másodpercig csend volt.-Hát legyen.-beleegyeztem. Megfogta a kenyeret, majd letört belőle egy darabot.

-Itt a repülő, hol a repülő?!

-Nem vagyok már kisgyerek.-nevettem el magam.

-Pedig most az leszek, ha akarsz, ha nem.-mondta ki kerek-perec. Újra elkezdett repülőzni.

-Nagyon finom. Köszönöm szívem.-adtam ismét egy puszit az arcára.-Mit csinálunk ma?-tettem fel a kérdést. Luke hirtelen elfehéredett.-Minden rendben?

-Azt hiszem, hogy most ki kell mennem.-felállt az ágyról, majd elindult az ajtó felé.

-Jól vagy?-kérdeztem utána. De nem válaszolt. Csak kiment, majd az ajtót becsukta maga után. Valami biztos a tegnappal kapcsolatos. Vagyis a hajnallal. Nem tudom, hogy kivel beszélt és, hogy mit, de nagyon érdekel. Ma úgy is megtudom. Gyorsan megettem a kenyeret és felöltöztem. Elmentem fogat mosni, kifésültem a hajamat. Végül megkerestem Luke-ot. Szétnéztem az összes szobában, végül a játszószobában találtam meg, amint éppen Sophie-val barbie babáztak. Jót mosolyogtam rajtuk.

-Gyere Hope, játszunk együtt!-mondta pöszén Sophie. Lassan odasétáltam hozzájuk és leültem a földre. Sophie a kezembe adott egy barbie-t. Nem sokáig játszhattam velük, mert csengettek. Hiper-szuper gyorsan lesiettem ajtót nyitni. Az öcsém állt előttem. Láttam rajta, hogy nagyon ideges, bár tudnám, hogy mi. Behívtam Tom-ot a lakásba és szóltam Luke-nak, aki Sophie-val együtt leballagott a nappaliba. Sophie-ka bement a szobánkba és befeküdt az ágyunkba, amit nem értek, de hát, ha neki így jó, akkor semmi kifogásom ellene.

-Szóval, nem véletlen, hogy Tom itt van.-kezdte Luke. Az ujjait töredezni kezdte.

-Tudom...-haraptam az alsó ajkamba.

-Tegnap este, miután elaludtál,-nem hagytam bejezni a mondatát.

-Akkor Tom-mal beszéltél?-néztem rájuk kikerekedett szemekkel.

-Te honnan tudod, hogy beszélgettem valakivel?-nézett rám megilletődötten Luke.

-Felkeltem a hangodra. Aztán hallottam egyet, s mást. De nem tudtam, hogy kivel beszéltél, és azt sem, hogy miért kell átjönnie annak a személynek, akivel ezt a beszélgetést folytattad. És azt sem tudom, hogy miről. Szóval jó lenne, hogyha valaki elmondaná már.

-Imádom, amikor így beszélsz.-mosolygott Luke.

-Valaki mondja már, hogy mit kell tudnom!-szóltam rájuk.

-Anyáról valamit...-kezdte Tom, majd elővette a telefonját.