(a kép forrása: weheartit)
-Mi?-kérdeztem ismételten halkan. Az utolsó 4 szó járt a fejemben szüntelenül. Azt sem tudtam hirtelen, hogy hol vagyok. Gyorsan felültem az ágyamon és néztem magam elé. Azt hiszem, nem tudom feldolgozni azt, amit mondott Dr. Emilya.-De jól vannak?
-Én csak azt az utasítást kaptam, hogy hívjam fel magát és mondjam el ezt, ezen kívül nem szolgálhatok mással. A kórház nevét egy SMS-ben elküldöm, szeretnénk, ha befáradna, mert egy pár kérdést fel kell tennünk. Nagyon fontos lenne.
-Persze, persze.-mondtam gyorsan.-Azonnal indulok.-ezzel letettem a telefont. A kezeimet az arcomba temettem és egy pár másodpercig úgy ültem az ágyam szélén. Csak álmodok? Vagy tényleg megtörtént? Nem hiszem el, hogy ez igaz. Mi? Calum és Hope autóbalesetet szenvedtek? Fel sem tudom fogni...vajon jól vannak?
Ekkor jött egy SMS-em. A kórház címe. Szuper, legalább már tudom, hova kell mennem...
Felálltam az ágyról és felvettem a földről a nadrágomat. Akárcsak, amikor Hope-al vagyok...minden este a földre dobjuk a nadrágunkat, reggel meg azzal dobál meg. Így kelt fel. Ja, és ugrál az ágyon. Valahogy az kihagyhatatlan, De nem is baj, én szeretem, ha így ébreszt. Főleg, amikor turné után visszajövök és 3-4-5 hónapja nem láttam. Azért az kemény szokott lenni, de szinte minden nap tudunk beszélni és lehet hogy bőgünk, de mindig elmondjuk egymásnak, hogy erősnek kell maradnunk és számoljuk vissza a napokat, amikor találkozhatunk. És igen, lehet, hogy sok időre itthon hagyom, de amikor találkozunk az...az felülírhatatlan. Az a boldogság, amit akkor érzek, ez egyszerűen elmagyarázhatatlan. Amikor hosszú idő után újra meglátom mosolygó arcát, könnyek gyűlnek a szemembe. Egyszerűen el sem hiszem. Néha, amikor nem tudok aludni Hope-ot nézem, ahogyan álmodik és el sem akarom hinni, hogy itt van ez a számomra tökéletes lány, aki akár havonta váltogathatná a barátait, de nem. Ő nem. Ő megvár, akármeddig vagyok távol és azt hiszem, ez az ami miatt még mindig annyira nagyon szeretem.
Végül is arra a döntésre jutottam, hogy nem keltem fel Allen-t és inkább hívok egy taxit.
Pár perccel később meg is érkezett a ház elé, én pedig megmondtam a címet és körülbelül 20 perc alatt oda is értünk. De persze ez a 20 perc maga volt az örökkévalóság. Egyszerűen hosszúnak tűnnek ilyenkor a percek, valamilyen különleges és megmagyarázhatatlan dolog folytán. A taxis beindította a rádiót, ami most kifejezetten idegesített, de nem akartam mondani neki, hogy kapcsolja ki. Ha már nekem rosszul indult a reggel, akkor másnak nem akartam elrontani a jókedvét.
Megállt a kórháznál, én fizettem és kiszálltam a kocsiból. Amikor kivettem a zsebemből a telefont, akkor kiesett egy kis papírcetli, és meg sem állt egészen a talajig. Pár másodpercig csak néztem, majd lehajoltam érte és felvettem. Össze volt gyűrve, hát kihajtogattam. Egy idézet volt ráírva, ami már egész régóta a zsebembe lehetett, és talán egy jó párszor ki lehetett mosva, mert alig tudtam elolvasni. De egyből észrevettem Hope kézírását. Aztán szépen lassan kivettem a szavakat, amik a következők voltak:
"'Belegondoltál már abba, hogyha elköszönsz valakitől, lehet, hogy akkor látod őt utoljára?'
Nagyon szeretlek Luke!"
Amikor elolvastam, majdnem rám jött a sírás. Ideges lettem. Nem tudom miért. Zsebre tettem a cetlit és besétáltam a kórház ajtaján. Amint beléptem a hallba, eldöntöttem, hogy nekem kell keresnem egy térképet, vagy valamit, amivel megtalálom a recepciót. Vagy úgy 5 perc keresgélés után végül megtaláltam a recepciót, de térképet még mindig nem...
-Jó estét.-köszöntem.
-Jó estét, miben segíthetek?
-Az egyik ápolónő hívott fel. Azt mondta, hogy a barátaim autóbalesetet szenvedtek és gyorsan jöjjek ide.
-Értem.-mondta, majd elkezdett pötyögni valamit a laptopjába.-Ez esetben a másik recepcióhoz kellene menni.
-Rendben, viszlát!-mihelyst kimondtam, már el is tűntem onnan. Tekeregtem pár percig, mire megtaláltam a másik recepciót, viszont térképet még mindig nem. Örülök, hogy megtalálom saját magam.-Jó estét.-köszöntem zihálva.
-Jó estét.-köszönt vissza a recepciós nő. Elmondtam neki, hogy felkeresett egy kedves nő, hogy balesete volt Hope-nak és Calum-nek, és mondta, hogy jöjjek be, mert kellenek az adataik.
-Körülbelül egy órája hoztak be három embert. Elég komoly sérülésekkel. Viszont adatokat csak az egyik sérültről tudtunk felvenni.-feltette a szemüvegét és a monitort nézett.-Calum Hood. Mond valamit ez a név?
-Persze, a barátom.-vágtam rá. A szívem egyre hevesebben vert. Tényleg megnyugtat azzal, hogy komoly sérüléseket szenvedtek.
-Akkor most felvenném az adatokat.-én erre csak bólintottam.-Calum mikor és hol született?
-Sydney, 1996. január 25.-válaszoltam gyorsan.
-Van-e gyógyszerallergiája?
-Nem. Illetve nem tudok róla...
-Volt-e már műtve?-rám nézett a recepciós. Álltam a tekintetét. Nyeltem egy nagyot és elgondolkodtam. Volt már műtve Calum? Ha megint azt mondom, hogy nem tudom, akkor minden joggal gondolhatja azt, hogy jó kis barát vagyok...még ennyit sem tudok az állítólagos legjobb barátomról.
-Még nem.-válaszoltam egyhangúan.
-Van-e valamilyen egyéb betegsége, vagy allergiája?
-Nem allergiás semmire, és nincsen semmilyen betegsége.-ez viszont könnyű volt. Na, legalább valami, amit tudok.
-És a lány, aki vele volt. Hmm...hogy is hívják? Pedig annyira szép neve van.
-Hope.-válaszoltam.
-Tényleg.-mosolygott.-Nagyon szép neve van. Calum mondta, hogy hogy hívják, mert egyedül ő volt ébren a baleset után. Ő is a barátod?
-Ő a barátnőm.-válaszoltam mosolyogva. Végre éreztem mást is az idegességen kívül. Akárhányszor rágondolok Hope-ra, boldog vagyok. Nem érdekel ki bánt, mi történik. Ha rágondolok egyszerűen nem tudok szomorú lenne, ez az igazság
-Wáó. És mióta vagytok együtt?
-Több, mint 4 éve.-amikor kimondtam, a nő rám nézett elképedve.
-Hope-Rose White, ugye?-kérdezte.
-Igen, ő az.-válaszoltam a fejemet lehajtva.
-Akkor jöhetnek a kérdések?
-P-p-persze.
-Hope hol született? Mikor?
-Sydney-ben született 1996. december 13.-án.
-Van-e gyógyszerallergiája?-kérdezte fél szemmel rám pillantva.
-Nincsen.
-Volt-e már műtve?
-Ömmm...-összeszorítottam a szemeimet és erősen gondolkodtam. Ezek a kérdések nem mennek nekem.-Nem volt, úgy emlékszem.
-Van-e valamilyen egyéb betegsége, vagy allergiája?
-Allergiás a spenótra, de gondolom ez nem nagyon izgat senkit, csak...-mondtam gyorsan és a végére elhalkultam.-Csak borzasztóan hiányzik. És féltem. Ugye megérti?
-Megértem, de higyje el, az orvosok jól végzik a munkájukat és Hope jó kezekben van, akárcsak Calum. Nem kell félnie.-felállt a székéről.-Egy pillanat és jövök.-mondta a recepciós nő, majd távozott. Fel s alá járkáltam idegességemben. Gondolni se mertem arra, hogy akármelyikőjüket elveszíthetem. Kiver a víz ettől a gondolattól. Ash-t és Michael-t nem akarom zargatni. Amiről nem tudnak, az nem fáj nekik. Nem akarok nagy felhajtást, hogy hívogassanak, meg hogy ők is aggódjanak. Majd, ha reggel lesz, akkor felhívom őket. De hogyan mondjam el nekik? Áhh, figyeljetek, volt egy baleset az éjszaka, amiben megsérült Calum és Hope, azt se tudom mi van velük, de nyugodjatok meg. Vagy mégis hogyan? És Allen-nek? Meg Joy-nak és David-nek?
Nagy gondolkodásaim közepette megjött a nő és visszaült a gépe elé. Újra pötyögni kezdett, majd megszólalt.
Nagy gondolkodásaim közepette megjött a nő és visszaült a gépe elé. Újra pötyögni kezdett, majd megszólalt.
-Most csak ennyit szerettem volna kérdezni.-fél pillantást vetett rám és írt tovább. Becsuktam a szememet és sóhajtottam egyet.
-Kérem mondja el, hogy mit tud róluk. Nagyon aggódom értük.
-Az igazság az, hogyha tudnék is valamit, akkor sem mondhatnám el. Az orvosnak, vagy az ápolónőnek kell közölnie. Annyit viszont tudok segíteni, hogy elkísérlek Calum orvosához és ő elmondja mi történt.
-Igen, az jó lenne.-mondtam. A szívem majdnem kiugrik a helyéről. Mit mondunk majd a fanoknak? Hogy balesete volt Calum-nek?
A nő az intenzív osztályra kísért, majd bekopogott egy ajtón. Benyitott, majd bement. Egy kis idő után kijött az orvossal. Középkorú, borostás barna hajú férfi volt, kezében egy kis csészét szorongatott és fehér köpeny volt rajta. Mit is vártam, hisz egy orvos, még jó, hogy fehér köpenyben van...
-Jó estét. Dr. Davidson vagyok. Miben segíthetek?-nyújtotta a kezét.
-Jó estét. Luke Hemmings vagyok.-kezet ráztam vele, majd folytattam tovább.-Calum Hood a barátom. Nagyon aggódom érte. Ez a kedves nő azt mondta, hogy maga az orvosa. Esetleg valamit megtudhatok róla? Hogy hogy van? Komolyak a sérülései? Vagy, hogy mi történt?-kérdéseim egymás után jöttek. A recepciós nő elköszönt, majd eltipegett. Az orvos rám nézett és a vállamra tette a kezét.
-Nem is tudom, mit mondjak...-nagy levegőt vett.-Az állapota stabil, viszont nincsen eszméleténél. És nem lehet tudni, hogy mikor fog észhez térni, egyáltalán fog-e emlékezni valamire. De nem lehet nagy baj úgy vettem észre. Amikor kórházba szállították, akkor megtudta mondani, hogy milyen nap van, hány éves és, hogy hogy hívják.
-Értem.-mondtam lehangolva. Nagyon jó lesz majd közölni a srácokkal...mégis mit mondjak nekik és hogyan? Hogy "áh, szia Ash, képzeld Calum és Hope kórházban vannak és lehet, hogy életveszélyben, de ne aggódj". Vagy "hello Mikey, képzeld hajnali 3 óta itt ülök egy kórházi széken, mert autóbalesete volt Hope-nak és Calum-nek. Nem tudom, hogy vannak, de nyugodj meg".
-Magát ismerem valahonnan? Híres?
-Kérem, hagyjuk most ezt.-mondtam, miközben megvakartam a fejemet.-És arról a lányról tud valamit, akivel Calum utazott?
-Egy szőkés-barna hajú lány?
-Igen-igen.-mondtam gyorsan. A szívem egyre hevesebben és hevesebben vert, ezen az estén már vagy huszadjára.
-Egy pillanat.-mondta, majd távozott az ajtón keresztül. Pár másodperc múlva kijött egy papírt bújva.-Hope-Rose White?
-Igen, ő az. Tud róla valamit?
-Jöjjön velem.-intett felém, majd megindult. Felmentünk a 2. emeletre, ahol bekopogott egy szobába, majd bementünk. Ott volt egy nő, aki éppen röntgenfelvételeket nézegetett. Köszöntünk neki, majd Dr. Davidson megkérdezte, hogy melyik szobában van Hope.
-Éppen a 264.-ben vizsgálják.-válaszolta a nő.
-De ugye jól van? Nem esett nagy baja? Ugye fel fog épülni?
-Sajnos nem mondunk semmit biztosra.-szólalt meg a nő, akinek a köpenyén a Dr. Maden név szerepelt.-Nem adhatunk ki információt.
-Loren, a fiú Hope barátja. Joga van tudni.-mondta Dr. Davidson. Én csak bólogattam. Dr. Maden sóhajtott egy nagyot, majd megszólalt.
-Nagy ütődés érte a lábát Most vizsgálják jelenleg.
-De azt sem tudom, hogy mi történt.-csattantam ki.-Valaki mondjon már valamit! Az éjszaka kellős közepén felhív egy nő, hogy azonnal jöjjek be, mert a barátaim autóbalesetet szenvedtek. Semmit nem mondott.-hitetlenkedtem.-Semmit az égegyadta világon. Azt sem tudom, hogy ki vezetett, hogy mi volt valójában. Semmit!
-Higyje el, hogy mi is szeretnénk tudni, hogy hogyan történt a baleset, mert akkor könnyebb lenne kezelni a betegeket, esetleg pszichológust is hívhatnánk, hogy segítsen nekik feldolgozni a dolgokat.
-Most nekem kellene egy pszichológus.-mondtam dühösen.-4 éve együtt vagyok Hope-al és lehet, hogy most elveszítem! Lehet, hogy egy perc alatt romokba dől az életem. Értik?
-Felkísérjem a pszichológushoz?-kérdezte Dr. Maden.
-Nem kell, köszönöm.-utasítottam vissza.-Calum-höz mikor mehetek be?-kérdeztem Dr. Davidon felé fordulva. Ránézett az órájára, majd megszólalt.
-Egy óra múlva.-mondta határozottan. Erre elköszöntem és kimentem a szobából. Lesiettem a földszintre. Szétnéztem. Nem éreztem semmit a kétségbeesésen kívül. Minden egyszerre kavargott bennem. Lehet elveszítem azt a lányt, aki az életemben a legfontosabb. Amit szerintem nem tudnék kezelni. Így sem tudom felfogni, hogy most mi történik, igazából semmit sem tudok. Csak annyit, hogy itt vannak, Hope-ot vizsgálják, Calum meg jobban van már. Itt mászkálok a kórház folyosóin, azt sem tudom, hogy merre vagyok, hogy most mit kezdjek magammal. Legjobb ötletnek azt láttam, hogyha szívok egy kis friss levegőt, így hát kisétáltam a kórház ajtaján, amit pár perc bóklászás után segítséggel találtam meg. Elmentem sétálgatni a kórház melletti parkba. Az idő kellemes. Fúj egy kis szél, ami enyhén hűvös. A park szépen ki van világítva. Könnyezni kezdtem, akárhányszor eszembe jutott Hope neve. A kezembe vettem a telefonomat, majd nézegettem a fekete képernyőt. Még most sem tudom feldolgozni a történteket. Akármit meglátok Hope jut az eszembe. Meglátok egy virágot, meglátok egy üres padot, mindenről csak ő jut az eszembe. Elég fura érzés ez, talán a legfurább amit valaha éreztem és nem akarom többé. Ezért úgy döntöttem, hogy felhívom Ashton-t. Azt hiszem, hogy ő tud nekem segíteni megnyugodni, ugyanis a szám remegett. Nem tudom milyen a sokkos állapot, de azt hiszem, elég közel álltam hozzá.
A nő az intenzív osztályra kísért, majd bekopogott egy ajtón. Benyitott, majd bement. Egy kis idő után kijött az orvossal. Középkorú, borostás barna hajú férfi volt, kezében egy kis csészét szorongatott és fehér köpeny volt rajta. Mit is vártam, hisz egy orvos, még jó, hogy fehér köpenyben van...
-Jó estét. Dr. Davidson vagyok. Miben segíthetek?-nyújtotta a kezét.
-Jó estét. Luke Hemmings vagyok.-kezet ráztam vele, majd folytattam tovább.-Calum Hood a barátom. Nagyon aggódom érte. Ez a kedves nő azt mondta, hogy maga az orvosa. Esetleg valamit megtudhatok róla? Hogy hogy van? Komolyak a sérülései? Vagy, hogy mi történt?-kérdéseim egymás után jöttek. A recepciós nő elköszönt, majd eltipegett. Az orvos rám nézett és a vállamra tette a kezét.
-Nem is tudom, mit mondjak...-nagy levegőt vett.-Az állapota stabil, viszont nincsen eszméleténél. És nem lehet tudni, hogy mikor fog észhez térni, egyáltalán fog-e emlékezni valamire. De nem lehet nagy baj úgy vettem észre. Amikor kórházba szállították, akkor megtudta mondani, hogy milyen nap van, hány éves és, hogy hogy hívják.
-Értem.-mondtam lehangolva. Nagyon jó lesz majd közölni a srácokkal...mégis mit mondjak nekik és hogyan? Hogy "áh, szia Ash, képzeld Calum és Hope kórházban vannak és lehet, hogy életveszélyben, de ne aggódj". Vagy "hello Mikey, képzeld hajnali 3 óta itt ülök egy kórházi széken, mert autóbalesete volt Hope-nak és Calum-nek. Nem tudom, hogy vannak, de nyugodj meg".
-Magát ismerem valahonnan? Híres?
-Kérem, hagyjuk most ezt.-mondtam, miközben megvakartam a fejemet.-És arról a lányról tud valamit, akivel Calum utazott?
-Egy szőkés-barna hajú lány?
-Igen-igen.-mondtam gyorsan. A szívem egyre hevesebben és hevesebben vert, ezen az estén már vagy huszadjára.
-Egy pillanat.-mondta, majd távozott az ajtón keresztül. Pár másodperc múlva kijött egy papírt bújva.-Hope-Rose White?
-Igen, ő az. Tud róla valamit?
-Jöjjön velem.-intett felém, majd megindult. Felmentünk a 2. emeletre, ahol bekopogott egy szobába, majd bementünk. Ott volt egy nő, aki éppen röntgenfelvételeket nézegetett. Köszöntünk neki, majd Dr. Davidson megkérdezte, hogy melyik szobában van Hope.
-Éppen a 264.-ben vizsgálják.-válaszolta a nő.
-De ugye jól van? Nem esett nagy baja? Ugye fel fog épülni?
-Sajnos nem mondunk semmit biztosra.-szólalt meg a nő, akinek a köpenyén a Dr. Maden név szerepelt.-Nem adhatunk ki információt.
-Loren, a fiú Hope barátja. Joga van tudni.-mondta Dr. Davidson. Én csak bólogattam. Dr. Maden sóhajtott egy nagyot, majd megszólalt.
-Nagy ütődés érte a lábát Most vizsgálják jelenleg.
-De azt sem tudom, hogy mi történt.-csattantam ki.-Valaki mondjon már valamit! Az éjszaka kellős közepén felhív egy nő, hogy azonnal jöjjek be, mert a barátaim autóbalesetet szenvedtek. Semmit nem mondott.-hitetlenkedtem.-Semmit az égegyadta világon. Azt sem tudom, hogy ki vezetett, hogy mi volt valójában. Semmit!
-Higyje el, hogy mi is szeretnénk tudni, hogy hogyan történt a baleset, mert akkor könnyebb lenne kezelni a betegeket, esetleg pszichológust is hívhatnánk, hogy segítsen nekik feldolgozni a dolgokat.
-Most nekem kellene egy pszichológus.-mondtam dühösen.-4 éve együtt vagyok Hope-al és lehet, hogy most elveszítem! Lehet, hogy egy perc alatt romokba dől az életem. Értik?
-Felkísérjem a pszichológushoz?-kérdezte Dr. Maden.
-Nem kell, köszönöm.-utasítottam vissza.-Calum-höz mikor mehetek be?-kérdeztem Dr. Davidon felé fordulva. Ránézett az órájára, majd megszólalt.
-Egy óra múlva.-mondta határozottan. Erre elköszöntem és kimentem a szobából. Lesiettem a földszintre. Szétnéztem. Nem éreztem semmit a kétségbeesésen kívül. Minden egyszerre kavargott bennem. Lehet elveszítem azt a lányt, aki az életemben a legfontosabb. Amit szerintem nem tudnék kezelni. Így sem tudom felfogni, hogy most mi történik, igazából semmit sem tudok. Csak annyit, hogy itt vannak, Hope-ot vizsgálják, Calum meg jobban van már. Itt mászkálok a kórház folyosóin, azt sem tudom, hogy merre vagyok, hogy most mit kezdjek magammal. Legjobb ötletnek azt láttam, hogyha szívok egy kis friss levegőt, így hát kisétáltam a kórház ajtaján, amit pár perc bóklászás után segítséggel találtam meg. Elmentem sétálgatni a kórház melletti parkba. Az idő kellemes. Fúj egy kis szél, ami enyhén hűvös. A park szépen ki van világítva. Könnyezni kezdtem, akárhányszor eszembe jutott Hope neve. A kezembe vettem a telefonomat, majd nézegettem a fekete képernyőt. Még most sem tudom feldolgozni a történteket. Akármit meglátok Hope jut az eszembe. Meglátok egy virágot, meglátok egy üres padot, mindenről csak ő jut az eszembe. Elég fura érzés ez, talán a legfurább amit valaha éreztem és nem akarom többé. Ezért úgy döntöttem, hogy felhívom Ashton-t. Azt hiszem, hogy ő tud nekem segíteni megnyugodni, ugyanis a szám remegett. Nem tudom milyen a sokkos állapot, de azt hiszem, elég közel álltam hozzá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése