32. rész

(a kép forrása: weheartit)

Egy pár percig csönd volt, majd megszólaltam.-Bea?

-Igen?

-Nagyon félek.-mondtam halkan és ismét könnyek gyűltek a szemembe.

-Nem lesz semmi baj, hidd el. Hope jó kezekben van, csak Allen mindent túlreagál. Nem kell félni, az orvosok tudják, hogy mit csinálnak.

-De olyan rossz volt, amikor az a nő felhívott és mondta, hogy mi történt.

-Miért nem keltettél fel minket?

-Nem tudom...hirtelen bepánikoltam, nem tudtam, hogy mit tegyek, csak hívtam egy taxit és elmentem olyan gyorsan, amennyire csak tudtam.

-Nyugodj meg Luke, minden rendben lesz.-mondta mosolyogva és megsimogatta a karomat. Pár perccel később csörögni kezdett a telefonom. Őrült módjára kaptam a kezembe és ugyanúgy őrült módjára vettem fel.

-Igen, tessék?

-Jó napot, Luke Hemmings-szel szeretnék beszélni.

-Én vagyok az.-vágtam rá gyorsan.

-Dr. Davidson vagyok, azért hívtam, hogy tudassam önnel, hogy Hope felébredt.

-Rendben, köszönöm, azonnal indulok.-mondtam mosolyogva.

***

Szélsebesen mentünk Bea-val a kórház folyosóján, már majdnem Hope ajtója előtt voltunk, amikor Allen szólt utánunk. Mindketten hátrafordultunk, Allen pedig integetett mögöttünk.

-Menj, majd megyek utánad.-Bea megsimogatta a kezemet én pedig bólintottam egyet és tovább mentem. Már a kocsiban kisírtam magam, de megint rám jött...de nem lehet. Most nem! Most erősnek kell lennem!

Akkor most nyiss be az ajtón. Na. Gyerünk már Luke! Ne félj ennyire. Ébren van már. A francokat ver így a szívem, mindjárt kiugrik.-gondoltam magamban.-Vajon emlékszik rám?-állítottam meg magam.-És ha nem? Gyerünk már, nyomd le azt a kilincset.-dühöngtem magamban.-Jó...-sóhajtottam.-Akkor most elszámolok háromig. Egy...kettő...kettő és negyed...kettő és fél...kettő és...GYERÜNK MÁR!

Ezzel a mozdulattal benyitottam a szobába. Hope felém fordította a fejét és mosolygott. Visszamosolyogtam rá, de egy szót sem szóltam, csak lassan felé sétáltam.

Miért lassulok így be? Olyan vagyok, mint egy filmben.-gondoltam nevetve.-Tiszta gáz, amit csinálok.
-Szia Luke.-mosolygott szélesen.
-Szia.-nekem is mosolyognom kellett, annak ellenére, hogy semmi kedvem sem volt hozzá, de valami még is arra késztetett, hogy a szám széleit nagyra nyissam.-H-hogy vagy?-kérdeztem halkan és leültem a székre, ami az ágy mellett van.
-Nem tudom.-válaszolta halkan.Nem nagyon érzek semmit.
-Hívjak egy orvost?
-Nem kell, de azért köszi.
-Aggódtam érted.-szólaltam meg pár másodperc csend után.
-Calum hogy van?
-Ő jól van. Ő is megsérült, de jól van. Leszámítva, hogy szörnyű emlékei vannak...
-És a másik autó vezetője?-kérdezte halkan. Én csak vállat vontam. Megfogtam a kezét, ő pedig becsukta a szemét.
-Amúgy emlékszel a balesetre?
-Hááát...-válaszolta pár másodperc után.-Valamire emlékszek. Igazából csak a rossz érzésből maradt meg több. Fájdalmas érintések, sikolyok, sírás, kiabálás és, hogy a mentősök kérdezgettek, de hogy miket...azt inkább ne kérdezd mert már nem tudom.-próbált mozogni, de láttam rajta a fájdalmat.
-Hívok egy orvost.-felálltam és megpusziltam a homlokát.-Sietek vissza.
Kimentem az ajtón, és felsiettem egy emelettel feljebb. Megkerestem Dr. Davidson szobáját és bekopogtam rajta. De senki nem volt ott, hiába próbáltam kinyitni az ajtót, zárva volt.
-Pazar.-gondoltam magamban.-Most hogy fogok keresni egy orvost, aki tud segíteni?

***másnap reggel***

-Luke...Luke...Luke...-arra keltem fel, hogy valaki ébreszget. Dünnyögtem egyet és lassan felnéztem. Az ablakon átszűrődött a fény és alig láttam valamit.

-Hope?-kérdeztem halkan, rekedtes hangon.-Baj van?

-Nem, nincsen. Csak haza kellene menned, mert itt nem tudsz aludni.

-Most miért mondod? Nem jól aludtam?

-Hát, amint elnéztelek, nem.-mosolygott.

-Tökéletesen aludtam.

-Luke, haza kellene menned, tényleg.-mondta komolyan. Én csak megáztam a fejemet.-Jól vagyok, nincsen semmi bajom.

-Két nappal is hasonlót mondtál. Meg azt, hogy majd jössz éjszaka és befekszel mellém az ágyba. És én akkor is egyedül hagytalak. Na és mi lett belőle...?-nyeltem egyet.-Képtelen vagyok itt hagyni téged megint.

-Luke, most menj haza. Ha nem indulsz el, akkor hívom Bea-t.

-Nagy fenyegetés.-mosolyogtam. Nyitotta volna szólásra a száját, de megelőztem őt.-Rendben, hazamegyek.-nyújtóztam egyet. Ránéztem Hope-ra és hirtelen az villant be, hogy megígértem neki. Megígértem neki, hogy mindig teljesítem azt, amit akar, amit kér. Szóval, ha most azt kéri, hogy menjek haza, akkor hazamegyek.

-De tudod, hogy azt szeretném, hogy pihenj, ugye?

-Gondoltam, hogy nem azért küldesz el, mert nem akarsz látni-nevettem.

Lassan felálltam a székről, kicsit megszédülten támolyogtam el a kabátomig, majd felvettem. A kezembe kaptam a telefont és hívtam egy taxit. Hope szájára puszit adtam, egyszerűen nem lehet leírni azt, amit most érzek. Mintha visszakaptam volna a reményt a boldog élethez...mert hát tényleg visszakaptam a reményt.

***Hope szemszöge***

Alig tudtam aludni az éjjel, mert rémálom gyötört. Olyan volt, mintha újra éreztem volna minden egyes kis apró fájdalmat a balesetből. Olyanokat álmodtam, amikre nem is emlékszek.-hogy megtörténtek-e, vagy sem, azt nem tudom, de észben kell tartanom ezeket a dolgokat, mert ha végre találkozhatok Calum-mel, akkor megkérdezem a dolgokról, elvégre ő végig ébren volt.Vagyis csak remélni tudom.

From.: Luke  09:11

Kicsim, itt a taxi, már benne ülök, de alig tudtam beszállni, mert a fanok itt vannak a kórház előtt. Mindenki azt akarta tudni, hogy jól vagytok-e.

To.: Luke  09:12

És mit mondtál nekik?

From.: Luke  09:12

Azt, hogy mind a ketten jól vagytok. Alig tudtam lerázni őket. Ne értsd félre, nagyon szeretem a rajongóinkat, de nem ilyenkor. Egy csak tisztára meg volt őrülve. Pánikban volt, mondta, hogy szinte egész éjszaka itt aludt a kórház előtt és nagyon aggódik érted, és amikor mondtam neki, hogy jól vagy, akkor elsírta magát. Átöleltem, megnyugtatgattam. :D

To.: Luke  09:13

Köszi, hogy még ilyenkor is ilyen aranyos vagy velük. Ezért szeretlek. :)

From.: Luke  09:13

Én is szeretlek kicsim. :*

Sóhajtottam egyet és eszembe jutottak a régi idők...

Borzalmas volt, emlékszem. Amikor elkezdtem felölteni YouTube-ra a videóimat, covereimet mindenki megbámult az utcán és nagyon rossz volt. A suliban is bántottak a videóim miatt. Nagyon furcsának tartottam, hogy pár videó így meg tudja változtatni az embereket. Alig ismertek még, 14 éves voltam, azt se tudtam, hogy mit csinálok. Csak énekeltem. És ez akkor hatással volt az emberekre...még most is furcsa. Néha még most is gyötör az az érzés, amit minden egyes sulis napon éreztem. Talán túlságosan elfajultak a dolgok, mert 16 éves korom körül már bemenni se volt kedvem. Volt olyan, hogy inkább elmentem a tengerpartra, vagy sétálgattam a belvárosban. Igazából mindegy volt, mit csinálok, csak suliba ne kelljen menni. Calum akkoriban nagyon aggódott értem, mert egye többet voltam magam alatt, ami meglátszódott: romlottak a jegyeim, nem gitároztam, elég sokszor elhanyagoltam a sulit, nem jártam táncolni sem. Hogy mit csináltam? Sírtam. Persze nem állandóan, de többet sírtam, mint azelőtt. Úgy voltam vele, hogy minek menjek suliba, úgy sincsen senki, akinek hiányoznék. Egyre többet tettettem magam betegnek, csak azért, hogy ne kelljen suliba mennem. Az egyik délután suli után Calum átjött hozzánk.

-Hope ezt nem csinálhatod sokáig.

-De én beteg vagyok.-köhögéssel erősítettem meg.

-Figyelj, tudom, hogy nem vagy beteg. Jönnöd kell suliba.

-Nem mehetek!-hevesen tiltakoztam.

-Szólj nekem, ha bántanak.

-De nincs erőm bemenni. Mert tudom, hogy a női mosdót fogom eláztatni a könnyeimmel.

-Legyél már erős Hope!-megfogta a kezeimet, mire a szemébe néztem. Sugárzott belőle a pozitívum.-Ne hagyd, hogy egy kis negatív kritika miatt szomorú legyél. Mi lett veled? Nem ilyen voltál...nem ilyennek ismertelek meg.

-Én nem akarom ezt tovább.

-Pedig ezt most végig kell csinálnod.

-De nem akarom Calum.-a végére elcsuklott a hangom és könnyezni kezdtem.-Egyszerűen nem tudom tovább csinálni.

Láttam Calum-ön, hogy megsajnált. Közelebb bújt hozzám és megölelt.

-Pihenj egy kicsit, itt leszek veled.

-Nem kell, köszi. Menj haza nyugodtan.

-Nem Hope! Most itt kell lennem veled, nem fogok hazamenni!

-Nem kérhetem, hogy ülj itt egész nap.

-Kérned se kell. Én itt vagyok. A barátom vagy, nem hagylak cserben.

-Jó ezt hallani, köszönöm.-letörölte a könnyeimet.-Kérsz teát?

-Igen, kérek.-mosolyodott el.

Szóval, csináltam teát. Megittuk és közben beszélgettünk. Az elmúlt hetekről, meg úgy mindenről, ami eszünkbe jutott. Luke-al sem találkoztam már úgy körülbelül egy hete. Azt mondtam neki, hogy beteg vagyok és nem akarom, hogy így lásson. Elhitte, de tudtam, hogy nem mehet ez így sokáig. Viszont tudtam, hogy ha nem most, akkor egy kis idő elteltével minden rendbe fog jönni. Calum annyi erőt adott, hogy valami hihetetlen, úgy éreztem, hogy már képes vagyok bármire.

-Holnap jössz suliba?

-Nem tudom...-vakartam meg a fejemet. Erre Calum unottan nézett rám.-Jól van, megyek. De ha bántanak akkor hazajövök.

-Ha bántanak majd ott leszek én.

-Köszönöm.-rá mosolyogtam.

To.: Luke  09:20

Én még jobban. :)